Szerintem mindannyian viselkedtünk már úgy a szüleinkkel, főleg tini korunkban, hogy mai fejjel adnánk egy jó nagy pofont magunknak. Szokták mondani, hogy az embert általában a saját anyja tudja legjobban felpaprikázni, ha nem is az anyja, de valaki, aki igazán jól ismeri. Ilyen kitüntetett személyek pedig általában a családban vannak. Azt hiszem, ezért majd rám is ez vár.
Aztán persze elmúlik a lázadó korszak, és újra egyre közelebb kerülünk egymáshoz, legalábbis jó esetben. Az anyáink által jól elhintett magvak lassan beérik gyümölcsüket. Na, nem beszélve arról, ha mi magunk is éppen hasonló projektben vagyunk. Nem is tudom, hogy hányszor kérdezgettem Anyát, hogy nálunk, hogy volt, vagy éppen mit lát jónak, ha a kisfiamról van szó.
Jó dolog ez az Internet, de leginkább arra, hogy elbizonytalanítson egy kezdő szülőt abban, amiben addig legalább biztos volt. Mondhatom, hogy szerencsés vagyok, mert kérdésekkel akár a saját anyukámhoz, de Norbi anyukájához is fordulhatok. Nem akartam az ahány ház annyi szokás című közhellyel élni, de muszáj lesz, mert persze ez nálunk is így van, de ezzel együtt valamilyen csoda folytán az úgynevezett anyák, nem mondanak két félét.
Ami valljuk be néha picit rossz is, amikor jól jönne egy cinkos társ, ha éppen az ellentábort szeretném erősíteni, konkrétabban a saját véleményemet. Na, de így van ez jól, az anyukák mindig mindent jobban tudnak, meg a nagymamamák, meg a nagynénik, meg a család női tagjai.
Ami viszont jó, hogy vannak fiúk, és férfiak is, akik egyáltalán nem akarnak semmit megbeszélni, vagy komolyra fordítani a szót. Na jó, csak akkor, ha a helyzet megkívánja. De nem, az élet az ő társaságukban sokkal inkább valami ennél jóval viccesebbel rukkol elő.
Érdekes, hogy a két „idegen” család között, mi lettünk a kapocs, mi hárman Norbi, Patrik és én. Ez egy új eleinte fura szövetség, ami egyszeriben családdá tett minket, persze csak elméleti síkon. A gyakorlatban ez is, mint az ilyesmik általában a női mivoltom feladatkörét képezik. Összetartani a kiscsaládot, és a nagyot családdá kovácsolni. Nem könnyű ez egy olyan helyzetben, ahol már a családrészek is vadregényesebbek, mint azt a papírforma diktálja.
Hálás vagyok, hogy keverhetem a lapokat, hogy kivel, mikor, és hol találkozzunk. Mert sok ember vesz körül minket, akik mindannyian kíváncsiak vagyunk egymásra, akiket a családunknak mondhatunk, még ha olykor picit ki is hoznak a sodrunkból, de a legfontosabb, hogy mégiscsak ők szeretnek minket a legjobban, mi pedig Őket.
