Mielőtt belekezdenék, egy kis frissítés a szüléstörténethez. Lehet, hogy nem voltam elég egyértelmű. Szóval Patrikot más kórházban, és más orvosnál is szültem, mint Kornélt. Csak a történet lett majdnem ugyanaz. Bár a majdnem csak a szülésre vonatkozik, mert aztán egy azon percben már a műtőben voltam...
De, voltaképp ez azért túlzás. Hogy miért mondom el nektek? Azért mert szeretném kiírni magamból, és azért is persze, mert szeretném megmutatni, hogy a szép képek mögött sokszor rengeteg nehézség van. És, ha már ez egy blog, és az őszinteségről szól, akkor ezt is meg lehet mutatni. Szerintem meg kell!
"Csak egy egész kicsike vágás lett rajtad"- mondta a szülésznő.
De, mielőtt ez elhangzott volna. Kornél rajtam, de még igazán meg sem tudtam örülni neki, annyira fáradt voltam, és valahogy éreztem, hogy valami nem oké. Még engem varrtak, amikor hirtelen sürgés, forgás támadt. A csecsemős elvitte Kornélt, de már nem hozta vissza! Gondolhatjátok, nem tudtam róla semmit. Ráadásul, mikor elvette tőlem/tőlünk majdnem kicsúszott a kezéből. Norbi, és én is (úgy kiterülve a műtőágyról) már amennyire ez lehetséges volt utána kaptunk, hogy le ne ejtse. Majd a nővér gúnyosan odaszólt, hogy "Mi van nem ejtem le"... Ketten láttuk ugyanúgy, de nyilván ez is normális és természetes, mint az ezt következő dolgok...
Aztán elkezdtem remegni, nagyon fáztam, még bocsánatot is kértem miatta. Ugye, amikor az ember kiszolgáltatott helyzetben van, mennyire máshogy viselkedik ösztönösen. És, egyre többen, és többen lettek bent. Lassan már szó szerint az egész nőgyógyászat dolgozói ott álltak, hogy a fejem felett tanakodjanak, hogy mi legyen velem. Hosszú percek teltek el, amíg nem történt semmi, vagyis lényegi dolog nem.
El kell, hogy mondjam, hogy az egészet teljesen szín józanul felfogva, ébren csináltam végig. Először Betadinos öblítés jött valami lavornyi víz be, meg ki..., aztán kikapartak, mint egy abortusznál, ahol elaltatják az embert más esetben, ugye ekkor engem még nem, aztán mindenféle eszközt láttam csak, kampókat, meg nem tudom miket, talán jobb is, hogy nem... de minden HIÁBA volt, mert sajnos semmitől nem állt el a vérzésem. Hosszú percekig ömlött belőlem a vér, amikor végre úgy döntöttek, hogy megműtenek.
Az orvosom ott állt mellettem, és a szokásos oldalát csapkodva, a lehető legflegmábban ennyit mondott:
"Nem tudjuk elállítani a vérzését, nem tudjuk honnan jön úgyhogy meg kell műtenünk,ha császár, ha nem császár, ez akkor is megtörténhetett volna. (Ezt vajon miért emelte ki? Talán érezte, hogy ezt a szülést inkább császároznia kellett volna? Micsoda tanulópénz vagyok...) Az is lehet, hogy ki kell venni a méhét, de ez most életmentő"
Erre én, a világ legtermészetesebb módján: LESZAROM CSAK CSINÁLJUK!
Még úgy félig tudatomon kívül is, azt éreztem, hogy csak megy az idő, de rohadtul nem történik semmi. Már így is rengeteg idő eltelt, amíg tanakodott, amíg tájékoztatott...
Aztán meztelenre vetkőztettek, félig rám dobtak egy hajhálót, és egy műtős csávó a szülésznővel összemosolyogva (ugyan min?) rárakott a hordágyra. És, már a szomszédos műtőben is voltam.
Csak előtte, még mikor a műtőbe toltak, akkor odaszóltam a Norbinak, kezében a kisbabánkkal, (ekkor még semmit nem tudott, csak nem értette, hogy miért nem jöhet be): Életmentő műtétem lesz! Ezt az érzést senkinek nem kívánom. Nekem kellett elmondanom, hiszen csak azt látta, hogy tolnak be, és semmit nem tudott, nem volt idő már beszélgetni akkor. Még szerettem volna mondani, hogy: NAGYON VIGYÁZZ RÁJUK, de sajnos ezt már nem tudtam kimondani, nem akartam sírni, tudtam, hogy isten tudja honnan, de most még nagyobb szükségem lesz az erőmre, mint az elmúlt egy napban a szülés során. Nem gyengülhettem el!
Különben érdekes, de végig nagyon erősnek éreztem magam. Mikor mondták, hogy műteni fognak. Annál nagyobb erőt éreztem, annál nagyobb motiváció nem lehetett bennem, hogy fel kell nevelnem a két gyerekemet, hogy nem hagyhatom őket árván, pont akkor, amikor a legnagyobb szükségük van rám. Szóval éreztem valami nem tudom milyen erőtől vezérelve, hogy én itt, és most erről a műtőasztalról élve fogok kijönni. Szerintem ez a gondolat, ami akkor, abban a pillanatban fogant, ez volt az, ami igazán átsegített a nehezén.
A műtőben rengetegen voltak, de már a bámészkodók nem voltak itt. A szülésznők, a csecsemősök... Egy papírt nyomtak az orrom alá, rajta fogalmam sincs mi, de hittem a szónak, miszerint azt írom alá, hogy bele egyezek az altatásba... Mintha lenne más opció? Azért ebben a helyzetben nem nagyon van, azt azért kijelenthetjük.
Rettenetesen fáztam. Már tudom, hogy a vérveszteség miatt. Remegtem, de nagyon, mint még soha. Azt mondták: "Ezzel most nem tudunk mit csinálni" (mármint a fázásommal). Jó, én ezt értem, de nem lehetne mégis legalább kedvességgel egy picit segíteni az embert, vagy rám dobni valamit, amíg altatnak. Aztán tökmindegy úgyis...
Érdekes, de az egyik legrosszabb élményem az altatás volt. Rám szorította azt a maszkot, de a szememre is. Úgy éreztem, hogy meg fogok fulladni. És nem nagyon tudtam szólni, hogy figyeljen már oda, mert tökre a szemem előtt van. Ugye, aki ezt csinálja, annak nincs más dolga éppen, szóval nem a hasamat vágta közben, hogy erre ne lehessen figyelni. Ez borzalmas volt különben, meztelenül leszorítva, és még nem is tudok megszólalni, rettenetes. Aztán valamit még mondott gép hangon, hogy képzeljem el, hogy itt meg ott vagyok, aztán végül sikerült, mert elaludtam. Végig arra gondoltam, hogy - na jó Öreganyám, ezt nehéz lesz, de itt vagy! - és tényleg, a tőlem megszokott flegmasággal próbáltam motiválni magamat, mintha nem is velem történne.
Aztán felkeltem végtelenül zokogva, fogalmam sem volt, hogy mi történt, mi van velem, és, ami még fontosabb, mi van Kornéllal, csak megint jött a műtős, és rá tett a hordágyra. Mondta, hogy ugyanúgy kapaszkodjak a nyakába, mint azelőtt. De, hát nem volt erőm. A nővérek rakták össze a cuccaim, mert a nővérszoba mellé, egy másik kórterembe vittek. Már ez elég rossz érzés volt, hogy miért vittek olyan közel. Mi történt? Mi a baj? Hol van mindenem.
Mosolyogva fogadott a szülésznőm, kérdésemre mondta, hogy ne aggódjak megmentették a méhem, és csak egy egész kicsike vágás lett rajtam. A valóságban csípőtől, csípőig vágtak, mint ez napokkal később kiderült a számomra. Rám adta a hálóingem, én pedig egyfolytában Kornélról kérdezősködtem. Azt sem tudtam, hogy hány kilóval született. Mondták, hogy nagyon cuki, egészséges hála az égnek,4630 gramm és 55 cm, hát mindent értek gondoltam, és aztán kicsit később kértem, hogy mutassák meg, rám rakták. Oda bújt hozzám, nagyon cuki volt. Akkor még nem fájt, úgyhogy a frissen műtött hasamon pihent. De aztán megint elvitték, kértem, hogy még engedjék meg, hogy itt legyen de nem lehetett, és a Norbinak is haza kellett mennie.
Szegény Kisbabám mit szenvedhetett, teljesen jól volt mégsem engedték meg, hogy a megszületése után Norbival maradhasson, pedig kérte, hogy ne vigyék el. Ott sírt Norbi karjaiban, és nem engedték, hogy megvigasztalja, nem elég, hogy tőlem elszakították, de még az apukájával sem lehetett. Szerintem ez méltatlan!
Két órás műtéten voltam túl, mint kiderült. "Ádáz küzdelem volt az életemért, és a méhemért"- ezt az egyik nagyviziten mondta egy főorvos. De most pihennem kellett. 6 óra múlva pedig saját lábamon felkelnem, és segítséggel ugyan, de elmennem fürdeni. Mindenféle csövek lógtak ki belőlem. Az egyikbe vér, a másikba a pisi ment. Arra gondoltam, hogy mi történt? Addig nem is tudtam, hogy így vagyok. Még kérdeztem is, hogy ha pisilnem kell, akkor mit csináljak. Mondták, hogy csak igyak, ne aggódjak pisilek. Mondom pisilek??? Aztán lenéztem magam mellé, és elég megdöbbentő látvány fogadott... Mindenféle csövek, és tasakok mellettem. Ezeket kellett felnyalábolnom, mikor elindultam valahova. Vagyis indultam volna, ha tudok...
Lassan letelt a hat óra, és szembesültem azzal, ami történt velem. Addig csak sejtettem, hogy mi ez az egész. Erre nem készültem fel. Erre nem lehet felkészülni. Szülés előtt arra gondolsz, hogy mennyire fogsz szenvedni, hogy fog fájni, meg nem akarsz beöntést kapni, meg mit tudom én.... de erre a borzalmas szörnyűségre nem lehet. Az embert pedig azok a dolgok viselik meg leginkább, amik váratlanul érik...
Bár befejezhetném, de sajnos a kórházban töltött hat napom további kálváriával folytatódott. Ezeket is megírom hamarosan.
Furcsa, az én Nagypapám szülész-nőgyógyász volt, és Anyukámnak azt mondta mindig, hogy:
"Természetes, hogy a szülőszobára ketten mennek be, de egyáltalán nem természetes, hogy ketten is jönnek ki"- nagyon durva szavak ezek. Amiről Patrik idejében hallani sem akartam, most pedig valahogy többször is feljött a terhesség alatt.
Tudjátok nem hiszem, hogy az, hogy így alakult az természetes. Szerintem tehetett volna többet azért az orvosom (fura ez a birtokos jelző, így ennek tudatában, de így érezhető, hogy választott orvos volt, akire rábíztam magunkat). Szóval az, hogy Kornéllal minden oké és, hogy felépültem az nem rajta múlt.
Hányszor hallottam a szülés alatt, hogy nagy levegőket vegyek, hogy jusson a Babának is...
Folytatom...
