December 30. van, lassan 31. Azt ígértem magamnak, hogy ebben az évben hagyom ezt a szülésélményt. És a hozzá tartozó műtétet is. Szóval most befejezem. 

A műtétemnek olyan kilenc óra tájban vége lett. Onnantól, hogy hazaküldték a Norbit nem nagyon tudom, hogy mi történt. Egész éjjel köhögtem, nem kaptam levegőt. Azt mondták, hogy az altatástól van. Mondhatták volna korábban is. Aznap éjjel jóformán nem aludtam. Nem mertem elaludni, mert féltem, hogy meghalok, hogy megfulladok. De nem volt rá időm, mert nagyjából reggel 5-6 fele lehetett, de nem tudom jött egy nővér, megtanított felülni, onnantól pedig engem támogatván el kellett mennem a fürdőig, és segítséggel lezuhanyozni.

Én mindig rohadt erős voltam, olyan csávókat megszégyenítő őserős. Komolyan, a kondi teremben karra gyúrni sem okozott gondot, és hamar meglátszott az eredmény. Most pedig éreztem magamon minden kiló súlyfelesleget. És az első, ami eszembe jutott, hogy olyan érzés, mint ahogyan elképzeltem a klasszikus Piroska és a farkas mesében, amikor köveket varnak az ordas hasába. Pont ilyen felállni a műtét után. Az ülés is borzalmas volt, el nem tudtam képzelni a lábamat lógatva egy magasított ágyról, ahonnan csak épp egy két centit kell tennem a felálláshoz, hogy fogom én ezt megcsinálni. Nem ment. A lábam nem akarta, és úgy semmim.

Nem sok idő van teketóriázni, a nővérek nem hagyják az embert sok a dolog is. Aztán szembesültem a testemmel gondolnánk, dehogyis. Csak ott voltam meztelen, letapasztott sebbel miközben egy idegen nő nézi, ahogy próbálok tisztább lenni. Nem merek mosakodni, nem merek hozzá érni a testemhez, mintha nem is én lennék. Aztán persze csak megtörténik, már amennyire ez lehetséges.

Harmatgyenge vagyok. De még sejteni sem sejthettem, hogy miért. Tudtam, hogy a császár alapból durva dolog, de hát én nem császárral szültem, volt egy hasi műtétem, ahol még csak a méhemet sem vágták fel, mint amúgy a császárnál. De, akkor miért vagyok ennyivel rosszabbul itt bárkinél?

Na, ezt innentől nem csak én nem tudtam még napokig...

Mindeközben eltelt még egy nap. Fogalmam sincs mi történt az első nap. Norbi jött látogatni, illetve volt valami olyasmi kikötés, hogyha egyedül tudok közlekedni akkor adják oda a gyerekem, ha nem akkor max. ránézhetek, amikor odahozzák egy kicsit. Szóval volt a motivációm, hogy felálljak, megtettem. Le is szidtak jó sokszor, hogy ha fekszem nem leszek jobban, de én mégis csak rosszabbul lettem...

Jött az anyakönyvvezető is, képzeljétek el, hogy az ágyamig nem volt hajlandó eljönni a papírjaimért, hanem ott veszekedett velem, hogy igenis álljak fel, és menjek oda a dolgokkal. Mondtam, hogy friss hasi műtétem van, és legyen szíves segítsen, de nem... mondta, hogy akkor apuka aláír vagy tököm tudja... két darab ágyra volt tőlem... Hogy az emberek milyen kegyetlenek egymással (1.példa), és ez egy nő volt... de ebben a bejegyzésben lesz még ilyen.

A doki a műtét óta nem különösebben érdeklődött, és azt kell, hogy mondjam, hogy a szülésznő sem törte össze magát, tudjátok azt hittem, hogy a helyzetre való tekintettel majd jön többször. De ők CSAK A MUNKÁJUKAT VÉGZIK. Szép mondat, érthetjük bárhogy. Szóval másnap este kb. 24 óra múlva, este 10-kor, jócskán lámpaoltás után bejött  a dokim. Megkérdezte hogy vagyok. Erre én minden esetben a bent létem alatt azt válaszoltam: Miért, hogy vagyok? Az igazat megvallva, fogalmam sem volt, hogy vagyok, éppen, hogy csak voltam ezt éreztem.

De ezen kívül csak megfogta a lábaimat, és ennyit mondott: "Lábai nem hidegek, működnek?" (emberi kegyetlenség 2. péda: miért így kell?)

Borzalmas éjszakám volt ezután. Álmaimban nem gondoltam volna, hogy ettől tartanom kell. De tulajdonképpen 2-2 eret lekötöttek a combomban, és a méhemben is. Így éltem túl a dolgot. Azt mondják. Szóval ettől kezdve a nyári 30-40 fokban csak zokniban aludtam, és teljesen kikészültem. Ez a mondat alapjaiban változtatta meg az élethez való hozzá állásom. És megnyertem egy közepes szintű hipochondriát is, ami az elkövetkezendő életemre nézve, hogy is mondjam hát... FASZA!

Aztán a harmadik nap sem lettem jobban. Hála az égnek egy szakmailag a toppon lévő arab nő volt aznap az ügyeletes doki. Rákérdezett a vér eredményeimre. Mint kiderült fal fehér vagyok, a szám is fehér. De én nem láttam magam tükörben a műtét óta. Tényleg fehér volt a szám. Megijedtem magamtól, de nem ilyen szlengesen, hanem tényleg, mikor megnéztem miről beszélnek. Mert tudtam, hogy baj van. Kiderült, hogy rossz véreredményt vettek alapul. Ugyanis terhesen a nők túltermelnek bizonyos véralkotókból, amelyek a szülést követően kiürülnek. Ezt az orvosoknak mérlegelniük kell. Ez nem történt meg. Nagyjából az emberi szervezetet alkotó 5 liter vérből már 3 napja csupán 4 liter folydogált bennem. A szüléssel kb. 1 liter vért vesztettem.

A hemoglobin szintem a fele volt a határértéknek. Nem a normálisnak, hanem a határértéknek a jó-és a rossz között. 115-helyett 60 egység volt. Vért vettek tőlem sokadszorra megint. A vénáim már teljesen kifingtak. Amiből kiderült, hogy amint lehet vért kell kapnom. Ezt egy nővér a címben említett módon így közölte: "Van egy rossz hírem, vért kell kapnia". Egy egyébként is rossz lelkiállapotú embernek ilyet mondani, Jézus...onnantól alig kaptam levegőt úgy zokogtam. Csak az ilyen Vész Helyzet epizódok ugráltak a szemem előtt, hogyha vért kell kapni nagy a baj.

De egyáltalán nem, utána a helyzethez képest jól lettem, és reménykedtem, hogy kapok majd még. Olyan volt, mint az infúziók után. Már én kértem (persze, kérésre nem kap az ember vért), mert éreztem, hogy ez jólesik a testemnek. Két egység vért kaptam összesen, egyet aznap, egyet pedig másnap, egy újabb tortúra után. 

Egyébként a nagyviziten elővették a dokit emiatt. Aki, hebegett habogott, ahogy szokott, hogy ő mondta a műtőben, hogy kéne nekem vér, de az anesztes nem engedte. Az altató orvos? Mi köze hozzá? Az én orvosom a főnök az én ügyemben nem? Lehet nem volt vér? Lehet elmismásolták? Tudjátok mi volt a magyarázat. "Hát olyan jól volt!" (MÁRMINT ÉN) Igen?????? (emberségből 1-es 3. példa)

Oké, szóval a 3-4. nap kaptam 2-2 deci vért. Az már négy deci, reménykedtem, hogy kapok még egyet, de azt mondták innentől  a szerveztem megoldja. Volt más választása? Hála az égnek nem. Ipari mennyiségben rendeltük a cékla levet onnantól termelőktől. Aztán na, itt vagyok végül is, az egy dolog, hogy azóta fél éve már mindig beteg vagyok, de ja vérem, csak van elég.

Elérkezett az 5. nap. Megint jöttek, kérdezgették, hogy hogy vagyok. A dokim ma hazaengedett volna. Én nem akartam. Mondtam, hogy ma még inkább maradok. Ugyanis nagyon fájt a hátam, a derekam. Azt mondták a sok fekvés. Vagy pangó vizelet. Megvizsgálták a vesém, mert kikönyörögtem, ultrahanggal. Nincs bajom. Ne, feküdjek annyit. Vagy lehet műtét közben fájdult meg, mert akkor az ember döntött pozícióban van... Ennyit mondtak, de én tudtam, hogy valami nem oké. Még megfordult a fejemben is, hogy csak nem bennem hagytak valamit. De hát, az már tényleg filmbe illő lenne. Szóval hagyjuk is, hesegettem el a rémes gondolatot...

Szóval maradtam még egy éjszakát inkább. Ez itt abszolút intim, de mindenki tudja, hogy szülés után a kórházból csak akkor mehetsz haza, ha tudsz vécézni a szó minden értelmében. Szóval én nem nagyon ettem egész idő alatt. Megviselt ez a dolog. Meg lehet törni engem is, évről évre könnyebb. Na tehát vannak, akik kamuznak, de mivel fogalmam sem volt, hogy működök-e. Nem mertem volna azt mondani, hogy kipipálhatjuk a WC ügyet, ha nem így van. Szóval elmentem WC-re, és szó szerint pánikrohammal tértem ki onnan. Mert, amit ott találtam az nem volt más, mint egy óriási bennem felejtett gézlabda, amit megszültem az ötödik napon, abban a kórházi mellékhelyiségben. A teniszlabda méretűre dagadt géz 5 napja volt bennem, mint idegen test. Ezért fájt a derekam. És csak isteni szerencse, hogy ez nem otthon történt, és hogy a szülés utáni állapotban fel tudtam mérni, hogy ez mi lehet, és honnan jött, és utána ezzel a bizonyítékkal a kezemben. Újabb mentőakcióra tudtam indulni, ami engem illet.

Ezek után újra megvizsgáltak (nem a saját dokim, a véradós sztori óta rám sem nézett) ultrahanggal, kívül, belül átnéztek. Antibiotikumot kaptam. Elmúlt a derékfájásom szép lassan nem mellesleg, és a gyulladásos (CRP) értékeim is jobbak lettek.

Emlékszem elszégyelltem magam, szülés után az ember vérzik. Megkérdeztem, ezt ilyenkor, hogyan kell szépen csinálni. Ugye nőgyógyászhoz nem illik úgy menni, ha megvan - gondolnánk. De olyan cuki volt az a rezidens csaj, aki egyébként bent volt a műtétnél is. "Ne aggódjon, a nőgyógyászat, az egy ilyen véres hely". És, amúgy tényleg, hát persze, hogy természetes. Ezt eddig miért nem mondta senki? Kis cuki én, aki ezt eddig mindig egyedül csinálta.

Szóval a hatodik napon hazamehettem. A dokim szerint: Minden a legnagyobb rendeben van. Ilyen előfordul, ez normális, ha így vérzik az ember. Valakinek bele is varrják ezeket a gézdarabokat a méhébe, és a végén kiveszik, ha minden oké. Mondtam, hogy aha, igen...

Csak ezt nem belevarrták, hanem bennem hagyták, nagy különbség!

KÉRTEM, HOGY ÍRJÁK BELE A ZÁRÓJELENTÉSBE, DE NEM TETTÉK! Pedig ez normális! Ugye?

Egy hét után varratot szedtek. Szóval másnap visszamentem, vagy két nap múlva a sebem rendben van. Aztán jött az otthoni parasorozat. Trombózis vizsgálatra mentem a hideg lábak miatt, képek a vérmennyiségről, ami ezután meglepetés szerűen érkezett, és minden egyéb megpróbáltatásról, hogy úgy mondjam. Az a rohadt nagy baj, hogy egyedül hagynak a kérdésekkel. Nem tudtam, hogy mi normális, és mi nem. És, az én speciális esetben kiváltképp. Ezentúl minden menstruáció egy rettegés. Miért vérzem? Honnan? Oké ez így? 

4 hét múlva. Aggodalmaim sokasodtak.Mindenki ellenzése ellenére visszamentem a dokihoz, azért, mert úgy gondoltam, hogy ő volt ott, ő tudja mit csinált, ő tud frankót mondani. Azt mondta:

Ha innentől kezdve fáj a hasa. Háziorvos, vagy belgyógyász. Nekünk már nincs dolgunk egymással!!!

Tudjátok kicsit sértő volt, de örültem neki! Hat hetes kontrollnak betudtuk. Két hétre rá pedig elmentem valaki máshoz, aki újra átnézett, hogy megállapítsa, minden viszontagság ellenére:

MINDEN RENDBEN!<3

Tudjátok van úgy, hogy a lélek, és a test is lassan gyógyul. Ez most éppen ilyen. Még nem múlt el, még nem sirattam meg igazán, mert dolgom van. És, ameddig dolgom van, addig élek!

Mielőtt belekezdenék, egy kis frissítés a szüléstörténethez. Lehet, hogy nem voltam elég egyértelmű. Szóval Patrikot más kórházban, és más orvosnál is szültem, mint Kornélt. Csak a történet lett majdnem ugyanaz. Bár a majdnem csak a szülésre vonatkozik, mert aztán egy azon percben már a műtőben voltam...

De, voltaképp ez azért túlzás. Hogy miért mondom el nektek? Azért mert szeretném kiírni magamból, és azért is persze, mert szeretném megmutatni, hogy a szép képek mögött sokszor rengeteg nehézség van. És, ha már ez egy blog, és az őszinteségről szól, akkor ezt is meg lehet mutatni. Szerintem meg kell! 

"Csak egy egész kicsike vágás lett rajtad"- mondta a szülésznő.

De, mielőtt ez elhangzott volna. Kornél rajtam, de még igazán meg sem tudtam örülni neki, annyira fáradt voltam, és valahogy éreztem, hogy valami nem oké. Még engem varrtak, amikor hirtelen sürgés, forgás támadt. A csecsemős elvitte Kornélt, de már nem hozta vissza! Gondolhatjátok, nem tudtam róla semmit. Ráadásul, mikor elvette tőlem/tőlünk majdnem kicsúszott a kezéből. Norbi, és én is (úgy kiterülve a műtőágyról) már amennyire ez lehetséges volt utána kaptunk, hogy le ne ejtse. Majd a nővér gúnyosan odaszólt, hogy "Mi van nem ejtem le"... Ketten láttuk ugyanúgy, de nyilván ez is normális és természetes, mint az ezt következő dolgok...

Aztán elkezdtem remegni, nagyon fáztam, még bocsánatot is kértem miatta. Ugye, amikor az ember kiszolgáltatott helyzetben van, mennyire máshogy viselkedik ösztönösen. És, egyre többen, és többen lettek bent. Lassan már szó szerint az egész nőgyógyászat dolgozói ott álltak, hogy a fejem felett tanakodjanak, hogy mi legyen velem. Hosszú percek teltek el, amíg nem történt semmi, vagyis lényegi dolog nem.

El kell, hogy mondjam, hogy az egészet teljesen szín józanul felfogva, ébren csináltam végig. Először Betadinos öblítés jött valami lavornyi víz be, meg ki..., aztán kikapartak, mint egy abortusznál, ahol elaltatják az embert más esetben, ugye ekkor engem még nem, aztán mindenféle eszközt láttam csak, kampókat, meg nem tudom miket, talán jobb is, hogy nem... de minden HIÁBA volt, mert sajnos semmitől nem állt el a vérzésem. Hosszú percekig ömlött belőlem a vér, amikor végre úgy döntöttek, hogy megműtenek.

Az orvosom ott állt mellettem, és a szokásos oldalát csapkodva, a lehető legflegmábban ennyit mondott:

"Nem tudjuk elállítani a vérzését, nem tudjuk honnan jön úgyhogy meg kell műtenünk,ha császár, ha nem császár, ez akkor is megtörténhetett volna. (Ezt vajon miért emelte ki? Talán érezte, hogy ezt a szülést inkább császároznia kellett volna? Micsoda tanulópénz vagyok...) Az is lehet, hogy ki kell venni a méhét, de ez most életmentő"

Erre én, a világ legtermészetesebb módján: LESZAROM CSAK CSINÁLJUK!

Még úgy félig tudatomon kívül is, azt éreztem, hogy csak megy az idő, de rohadtul nem történik semmi. Már így is rengeteg idő eltelt, amíg tanakodott, amíg tájékoztatott...

Aztán meztelenre vetkőztettek, félig rám dobtak egy hajhálót, és egy műtős csávó a szülésznővel összemosolyogva (ugyan min?) rárakott a hordágyra. És, már a szomszédos műtőben is voltam.

Csak előtte, még mikor a műtőbe toltak, akkor odaszóltam a Norbinak, kezében a kisbabánkkal, (ekkor még semmit nem tudott, csak nem értette, hogy miért nem jöhet be): Életmentő műtétem lesz! Ezt az érzést senkinek nem kívánom. Nekem kellett elmondanom, hiszen csak azt látta, hogy tolnak be, és semmit nem tudott, nem volt idő már beszélgetni akkor. Még szerettem volna mondani, hogy: NAGYON VIGYÁZZ RÁJUK, de sajnos ezt már nem tudtam kimondani, nem akartam sírni, tudtam, hogy isten tudja honnan, de most még nagyobb szükségem lesz az erőmre, mint az elmúlt egy napban a szülés során. Nem gyengülhettem el!

Különben érdekes, de végig nagyon erősnek éreztem magam. Mikor mondták, hogy műteni fognak. Annál nagyobb erőt éreztem, annál nagyobb motiváció nem lehetett bennem, hogy fel kell nevelnem a két gyerekemet, hogy nem hagyhatom őket árván, pont akkor, amikor a legnagyobb szükségük van rám. Szóval éreztem valami nem tudom milyen erőtől vezérelve, hogy én itt, és most erről a műtőasztalról élve fogok kijönni. Szerintem ez a gondolat, ami akkor, abban a pillanatban fogant, ez volt az, ami igazán átsegített a nehezén.

A műtőben rengetegen voltak, de már a bámészkodók nem voltak itt. A szülésznők, a csecsemősök... Egy papírt nyomtak az orrom alá, rajta fogalmam sincs mi, de hittem a szónak, miszerint azt írom alá, hogy bele egyezek az altatásba... Mintha lenne más opció? Azért ebben a helyzetben nem nagyon van, azt azért kijelenthetjük.

Rettenetesen fáztam. Már tudom, hogy a vérveszteség miatt. Remegtem, de nagyon, mint még soha. Azt mondták: "Ezzel most nem tudunk mit csinálni" (mármint a fázásommal). Jó, én ezt értem, de nem lehetne mégis legalább kedvességgel  egy picit segíteni az embert, vagy rám dobni valamit, amíg altatnak. Aztán tökmindegy úgyis...

Érdekes, de az egyik legrosszabb élményem az altatás volt. Rám szorította azt a maszkot, de a szememre is. Úgy éreztem, hogy meg fogok fulladni. És nem nagyon tudtam szólni, hogy figyeljen már oda, mert tökre a szemem előtt van. Ugye, aki ezt csinálja, annak nincs más dolga éppen, szóval nem a hasamat vágta közben, hogy erre ne lehessen figyelni. Ez borzalmas volt különben, meztelenül leszorítva, és még nem is tudok megszólalni, rettenetes. Aztán valamit még mondott gép hangon, hogy képzeljem el, hogy itt meg ott vagyok, aztán végül sikerült, mert elaludtam. Végig arra gondoltam, hogy - na jó Öreganyám, ezt nehéz lesz, de itt vagy! - és tényleg, a tőlem megszokott flegmasággal próbáltam motiválni magamat, mintha nem is velem történne.

Aztán felkeltem végtelenül zokogva, fogalmam sem volt, hogy mi történt, mi van velem, és, ami még fontosabb, mi van Kornéllal, csak megint jött a műtős, és rá tett a hordágyra. Mondta, hogy ugyanúgy kapaszkodjak a nyakába, mint azelőtt. De, hát nem volt erőm. A nővérek rakták össze a cuccaim, mert a nővérszoba mellé, egy másik kórterembe vittek. Már ez elég rossz érzés volt, hogy miért vittek olyan közel. Mi történt? Mi a baj? Hol van mindenem.

Mosolyogva fogadott a szülésznőm, kérdésemre mondta, hogy ne aggódjak megmentették a méhem, és csak egy egész kicsike vágás lett rajtam. A valóságban csípőtől, csípőig vágtak, mint ez napokkal később kiderült a számomra. Rám adta a hálóingem, én pedig egyfolytában Kornélról kérdezősködtem. Azt sem tudtam, hogy hány kilóval született. Mondták, hogy nagyon cuki, egészséges hála az égnek,4630 gramm és 55 cm, hát mindent értek gondoltam, és aztán kicsit később kértem, hogy mutassák meg, rám rakták. Oda bújt hozzám, nagyon cuki volt. Akkor még nem fájt, úgyhogy a frissen műtött hasamon pihent. De aztán megint elvitték, kértem, hogy még engedjék meg, hogy itt legyen de nem lehetett, és a Norbinak is haza kellett mennie.

Szegény Kisbabám mit szenvedhetett, teljesen jól volt mégsem engedték meg, hogy a megszületése után Norbival maradhasson, pedig kérte, hogy ne vigyék el. Ott sírt Norbi karjaiban, és nem engedték, hogy megvigasztalja, nem elég, hogy tőlem elszakították, de még az apukájával sem lehetett. Szerintem ez méltatlan!

Két órás műtéten voltam túl, mint kiderült. "Ádáz küzdelem volt az életemért, és a méhemért"- ezt az egyik nagyviziten mondta egy főorvos. De most pihennem kellett. 6 óra múlva pedig saját lábamon felkelnem, és segítséggel ugyan, de elmennem fürdeni. Mindenféle csövek lógtak ki belőlem. Az egyikbe vér, a másikba a pisi ment. Arra gondoltam, hogy mi történt? Addig nem is tudtam, hogy így vagyok. Még kérdeztem is, hogy ha pisilnem kell, akkor mit csináljak. Mondták, hogy csak igyak, ne aggódjak pisilek. Mondom pisilek??? Aztán lenéztem magam mellé, és elég megdöbbentő látvány fogadott... Mindenféle csövek, és tasakok mellettem. Ezeket kellett felnyalábolnom, mikor elindultam valahova. Vagyis indultam volna, ha tudok...

Lassan letelt a hat óra, és szembesültem azzal, ami történt velem. Addig csak sejtettem, hogy mi ez az egész. Erre nem készültem fel. Erre nem lehet felkészülni. Szülés előtt arra gondolsz, hogy mennyire fogsz szenvedni, hogy fog fájni, meg nem akarsz beöntést kapni, meg mit tudom én.... de erre a borzalmas szörnyűségre nem lehet. Az embert pedig azok a dolgok viselik meg leginkább, amik váratlanul érik...

Bár befejezhetném, de sajnos a kórházban töltött hat napom további kálváriával folytatódott. Ezeket is megírom hamarosan.

Furcsa, az én Nagypapám szülész-nőgyógyász volt, és Anyukámnak azt mondta mindig, hogy:

"Természetes, hogy a szülőszobára ketten mennek be, de egyáltalán nem természetes, hogy ketten is jönnek ki"- nagyon durva szavak ezek. Amiről Patrik idejében hallani sem akartam, most pedig valahogy többször is feljött a terhesség alatt.

Tudjátok nem hiszem, hogy az, hogy így alakult az természetes. Szerintem tehetett volna többet azért az orvosom (fura ez a birtokos jelző, így ennek tudatában, de így érezhető, hogy választott orvos volt, akire rábíztam magunkat). Szóval az, hogy Kornéllal minden oké és, hogy felépültem az nem rajta múlt.

Hányszor hallottam a szülés alatt, hogy nagy levegőket vegyek, hogy jusson a Babának is...

Folytatom...

A folyosós incidens után, jöhetett az "édes álom", és a hangolódás a reggel hét órái szülésindításra. A szobánk pislákoló neonfényei a kórházi közeg, és a lelkiismeret furdalás (mert persze rohadtul az volt, hogy én nem figyeltem, vagy miért történt ez)... a gyötrő érzések nemigazán hagytak aludni, akkor még nem is beszéltem arról, hogy tökre nem éreztem azt, hogy szülnöm kéne. Kicsit olyan volt, mint amikor úgy mentem el hosszú távot futni, hogy nem volt semmi erőm, és csak futottam, de a pulzusom nem emelkedett meg, meg semmi. Apatikus volt egy kicsit. Úgy voltam vele, hogy ezt már meg kell csinálni, ha van erőm, ha nem. Ha aludtam, ha nem. Ha ettem, ha nem...

Reggel 7-kor a szülésznőm várt egy kis beöntésre, de ez az egész csak akkor tűnik borzalmasnak, ha még nem szültünk, ha már szültünk, tudjuk, hogy ez az egész nevezzük rituálénak, csak egy aprócska színfoltja, hogy úgy mondjam a végkifejletnek. De úgy voltam vele, hogy csak csináljuk, legyünk túl mindenen, és tartsunk már a babázásnál.

Azt tudtam, hogy meg tudnom csinálni, meg tudom szülni a gyerekemet, fizikálisan képes vagyok rá. Egyszer már megcsináltam, csak ez éltetett akkor. De nem akartam mindenáron "természetesen" szülni. Bár nem sok természetes volt ebben sem, szóval mondjuk, hogy hüvelyi úton. De az meg olyan intim, szóval mégiscsak maradjunk a természetes szónál, de csak a formalitás kedvéért.

Elöljáróban: Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy előző nap csináltak egy utolsó ultrahangot, amin ez hangzott el: " ha így nézem 4200 gramm, ha úgy, akkor pedig 4600 gramm" mármint a baba. Szóval azt tudtuk, és ők is, hogy valószínűleg jócskán 4 kiló feletti gyereket hordok a szívem alatt...

Egy gyors zuhanyzás után már a szülőszobán folytatódott, vagy inkább kezdődött a dolog. Patrik születését, már sokszor, többféle képen elmeséltem, de most is el kell. Később megérted, hogy miért. Akkor zselével indítottak nem használt, majd semennyi oxitocin, és aztán az epidurál sem igazán, ezeket túl is adagolták, (ami miatt a következő 24 órában nem tudtam felállni sem, és nagyon fájt a fejem)... Majd jó sok óra után burkot repesztettek majd, magamra (magunkra) hagytak, hogy ebből nem lesz semmi, csak császár. Az oxit feltekerték, már ömlött a kezembe az infúzió, amikor a burokrepesztés hatására mégis megszültem Patrikot, kis híján vadoni körülmények között egymagam, pontosabban kettesben Norbival mindössze két gyors tolófájásból. Norbi rohangált a kórházba, hogy "Orvost, orvost!", mert épp tényleg szültem. Aztán el kellett kapni Patrikot, mint a filmekben. Szóval ez természetes? Nem, Patrikot kierőszakolták mesterségesen, és borzalmas nyomot hagyott bennem ez az egész, de ezt most ne részletezzük.

Ezt a történetet elmeséltem az orvosomnak a magánrendelések elején, és hogy mindezek ellenére, nem szeretnék császárt, mert szeretném felülírni az emléket. Ha lehet, el szerettem volna kerülni a műtétet. Kicsit jobban belemélyedtünk a témába, és azt mondta akkor, hogy: ez nagyon fájhatott nekem, és hogy ez elég embertelen volt. És, hogy nem kell ilyen áron természetesen szülni, bár a nőt, nyilván... így találták ki. Na, ezt nem szó szerint így mondta, de ez volt a lényege. (Ezt egyébként én is így gondolom, nem ragaszkodtam a természetes verzióhoz).

Ekkor megnyugodtam, hogy nem lehet baj! Biztonságban vagyok! Nekem pedig nőként ez az egyik legfontosabb, a párkapcsolatomban is, meg mindenhogy!

Vissza a szülőszobára

Zselével indítottak, ami egy spermához hasonló anyagot tartalmaz, ami segíthet beindítani a szülést kb. két óra amíg elkezd hatni, majd további 4 - 6 óra a működési ideje, hogy úgy mondjuk. Ezt pl.: akár éjjel is nyomhattuk volna, mert nem hatott. Ahogy azt én előre is jeleztem, hogy ezt hagyjuk ki. Szóval kb. délután 1-ig ott unatkoztunk, meg megfagytam egy szál semmiben a szülőszobán, mert nem történt semmi. Aztán az oxitocin is lement, meg még egy. A doki szerint más nők ettől már a falat kaparják. Nekem pedig semmit nem ért. Ezeket ugye sejthette volna, de azt mondta minden szülés más. Ez egyébként így van, de egy közös pont éppen akadt a sztoriban, ez lennék én.

Közben hadd ne mondjam, hogy jött és időnként vizsgálgatott "Ez egy kicsit fájni fog", kicsit próbált manuálisan rásegíteni. MINDHIÁBA KÜLÖNBEN! Na, ha valami embertelen basszuskulcs akkor az, az amikor kézzel próbálják az ember méhszájat tágítani, hát... ez egy megerőszakolása a nőknek konkrétan. Köszönöm nem! Aztán jött az oldal csapkodás, meg a tanakodás, hogy mi legyen:

"Hogy szülte meg az első gyerekét?" Hát, mondom (nyilván nem emlékezett, vagy nem akart az előző szülés "élményemre") Gondoltam, hogy csak nem lesz ekkora szemét állat. Biztos, hogy nem csinálunk majd mindent ugyanúgy, mert eddig kísértetiesen ugyanaz történt. És, hát én gyökér, mondtam, hogy zselé, oxitocin, majd végül a burok repesztéssel sikerült, meg még egy kis oxi... Nem mintha amúgy nem ez következett volna. Csak így még én is kimondtam...

Hogy miért mondtam el? Mert akkor még álmaimban sem gondoltam, volna hogy ez következik: "Na jó, akkor repesztünk nem tudunk mit csinálni, aztán várunk"

Várunk? Gondoltam magamban, hogy már este van, reggel 7 óta itt vagyok, és fáradt vagyok. Nem aludtam. Nem fog kijönni. Tudom, érzem. Ne várjunk. Császározhatna már. Kérdezgettem, hogy mikor? Mindig csak azt mondta, hogy várunk. De én tudtam, hogy felesleges. Lehet, napokig várhattunk volna, amúgy simán...

De megcsinálta bassza meg, és nagyon fájt utána, de nem jöttek rendesen a fájásaim. Ott szenvedtem, mint valami árokszélén elütött kutya, akinek már csak egy lába van az égbe, mert, hogy pont így volt. Már ültem, álltam, és egyszerűen nem, és nem jött ez a kisfiú. Aztán mondták, hogy toljak egy fájásra kétszer. Megmondom őszintén, hogy nem volt már semmi erőm, és életemben először úgy istenigazából, úgy mint amikor az ember az életéért KÖNYÖRÖG, könyörögtem, hogy kérem, hogy császározzon meg, mert nem bírom, elfogytam, nincs már erőm. Szó szerint is emlékszem erre, pedig nem voltam már ott. És minden fájással egyre inkább nem voltam ott. Már a szenvedéshez sem volt erőm, azt éreztem, hogy elájulok nem megy, hiába kínoz bármeddig, kezdem feladni, teljesen gyenge vagyok. Sírtam, összekuporodva a fájdalomtól, jobbra, balra dülöngélve, hogy császározzon meg.

"Na jó, ezt fejezze be! Én vagyok az orvos, és én döntöm el, hogy mi lesz!"

 Soha, SOHA, a büdös kurva életbe nem fogom elfelejteni, hogy milyen egy kegyetlen fasz volt. Mekkora egy szemét állat, aki élvezte, hogy az a szerencsétlen nő, aki én volnék, ott szenved, és tudtam, hogy ez így nem lesz oké! Tudatában vagyok a testemnek kurvára pontosan, és ha valamikor akkor ott, és akkor méginkább abban voltam.

De hát mit volt, mit tenni, telt múlt az idő próbáltam erőt gyűjteni nem tudom honnan, és egy fájás alatt nyomtam kettőt. Szinte nem voltak néhány másodpercnél hosszabbak a fájásaim, és nem is fájtak annyira, mint Patriknál. Mondjuk ott meg az volt a kegyetlen.Na persze ettől még fájt leírhatatlanul, csak ugye össze tudom hasonlítani a kettőt. Éreztem, hogy ez most más, nem olyan megszülök tőle fájás. És én bassza meg nyomtam kettőt, és nem végig fájásra hiszen az kevés volt ahhoz, de csináltam, amit elvártak erőből, mint egy konditeremben, amikor már rohadtul istentelenül fáj, de kinyomod azt a súlyt, úgy szültem meg végre, végül természetesen a világ legcukibb 4630 grammos kettlebelljét, akit Kornélnak neveztünk el.

Kitörő öröm, és boldogság Norbi arcán, a Kornél rajtam, még meg sem tudtam nézni, felkapcsolódtak a villanyok, egyre többen lettek a teremben, a gyereket és a Norbit kivitték, kiküldték, én meg egyre jobban remegtem, és nagyon fáztam...

Mondtam, hogy ebben a bejegyzésben megszülünk, de a következőben egy kicsit bele is halunk majd. Ahol majd elmesélem, hogy történt, hogy egy perc alatt a legjobb, és a legrosszabb dolog egyszerre. Hogy szakították el tőlem Kornélt, és hogy mentettek meg.

Sajnos elfogytak a szavak. Az utolsó ráadás terhességi héten, lelkileg már nagyon mélyen voltam. Ugye a boldog kismama mítosza... hát, én egyáltalán nem voltam kivirulva. És ez nem Kornéllal volt összefüggésben, nyilván közvetve igen. De a körülmények, az orvosom magatartása nem sok jót ígért. Hiszek a megérzésekben, hallgatni is szoktam rájuk. És az utóbbi időben egyre rosszabbat sejtettem az orvosommal kapcsolatban. De úgy éreztem túl terminuson már nincs mit tenni, a bizakodáson kívül, hogy kétszer nem történhet velem ugyanaz. És, hogy ez a szülés felülírja majd JÓ ÉRTELEMBEN az előzőt!

Már minden másodpercre nem emlékszem, nem is kell. Az egész utolsó hét egy keserű, torokfojtogató érzést hagyott maga után. Azt remélem, talán ezek a betűk majd segítenek. Annak idején is önterápia céljával indult a blog, szóval a bejegyzés hosszú lesz, de tartalmas.

Nos akkor, nem indították meg a hétvégén a szülést. Legutóbb egy pénteki CTG-n jártunk, amit egy olyan vasárnapi időpont követett, amire az orvosom nem jött el. 41 hetesen két órája vártam, mire végre kiderült, hogy hiába várom. Aznap valaki más vizsgált meg. Ugyanott ahol a múltkor. De akkor nem fájt, egy nő volt az. A pénteki vizsgálat után mindig féltem, hogy fájni fog a magzatvíz ellenőrzés. Darab hús vagyok, egy fehér műanyagpapíron, valami üzemben ezt éreztem. Rohadtul nem ezt kellett volna. De voltaképp az voltam, tehát így is éreztem.

Aztán a következő alkalom sem volt különb a többinél, leszámítva, hogy az orvosom ott volt. Felfeküdtem a vizsgáló asztalra, aztán kiment telefonálni. Ott abban a számítógépes szobában, ahol jönnek mennek közben. Némi túlzással a Blikkes idők irodája jutott eszembe, ahol mindenki jön, megy, ezernyi számítógép, előttük emberek, csak épp még nőgyógyászati vizsgálat is folyik, a világ legtermészetesebb módján. Hát, kurvára nem az!

"Nem tudok mit mondani, (csapkodta az oldalát, tőle megszokott módon) az a helyzet, hogy várjuk meg ezt a két napot még, hátha történik valami, de nem valószínű, ha eddig nem történt. Az a helyzet, hogy hosszú, és fájdalmas szülésre lehet számítani"...

Hogy mondhatta ezt? Már nem vagyok érzékeny kismama. De,hogy tehette? Minden szónak rohadtul ereje van, ez a mondat pedig gőzerővel szívta le a maradék energiámat, amit a pozitív gondolkodásba igyekeztem fektetni,
Ha már feketés, akkor szaladjunk is előre. Nem úsztam meg, az egy nappal korábbi befekvést, pedig semmi az ég világon nem indokolta.

Akkoriban tele voltam félelmekkel mi lesz a kis Patrikommal nélkülem. Ma már, ez alig alig jut eszembe, mert hát... én már tudom a végét... de maradjunk itt időben. Július 3-án (szerdán) reggel hétre vártak a kórházba, minden csomagommal. Kaptam egy szobát, ide kell majd befeküdnöm, de csak mára. Itt már mindenki megszült, babázik. Én még a könnyeimmel küzdök, nem akarok itt lenni. Patrikkal akarok lenni az utolsó éjszakán. Félek a féltékenységtől, és hogy innentől majd kevés leszek. Rettegek, hogy hogy lesz majd nélkülem? Sírni fog, vagy haragudni?

A folyosón pedig a sors fintora, hogy egy Patrik forma kisfiú zokogott az anyukája után, ekkor már én is... nagyon!
Az volt az ukáz, hogy várjam meg a dokit, úgyis jön nagyvizitre, aztán hazamehetek, ráérek este 7-re vissza jönni, kivéve, ha szülni akarnék. Aztán, úgyis csak, holnap kezdődik az én indításom.

Rendben hát, le is ment a nagyvizit, de a dokim sehol. Már nagyon mentem volna, úgy éreztem,hogy rengeteg dolgom van még aznap 40+6 naposan, és még van néhány órám, hogy mindent lerendezzek, és még kicsit Patrikkal lehessek. Mivel a doki megint megszegte a szavát,és nem volt ott a viziten hiába vártam. Így tehát a nővérszobára siettem, akik a megbeszéltek szerint (bár a doki nem volt jelen) elengedtek este 7-ig. Mondták is, hogy két nagy műtétje is lesz, aminek ki tudja mikor lesz vége.

Érdekes, hogy délután olyan 3-4 körül hívott a szülésznőm habzó szájjal, hogy miért nem vártam meg a dokit, és hogy hol vagyok. Nyilván ekkora jutottam eszükbe. Ha tudnám mutatnám a kezeimmel is, mérleg egyik fele reggel 7 nagyvizit, mérleg másik fele délután 4, és mi van? Valószínűleg akkor jött ki a doki a műtőből, vagy direkt nem jött le hamarabb, (meg)ismerve őt, simán.

Gondolhatjátok, hogy a szülés előtt néhány órával, nem akarom magamra haragítani a dokit, és hogy a legjobb érzésem szerint az ő engedélyükkel mentem el a rohadt kórházból. Igen, mivel a doki nem tartotta a szavát, a többi körülöttem lévő emberrel kellett megállapodásra jutni. Nyilván ők tudják, mi a protokoll ezekben az esetekben, én követtem az utasítást. Igaz a doki nélkül, mindent aláírtam, és este 7-re még harangszó előtt ott voltam. Anyukám kísért be.

A történtek után, ami miatt szerintem nem nekem kellett volna kellemetlenül éreznem magam. Hiszen elengedtek! Rengetegszer kértem bocsánatot, már megalázó is volt egy kicsit, de mindent a nyugalom érdekében. 7-kor a folyosón épp a nővérrel beszéltünk hármasban anyukám, és én, aki szintén megerősített abban, hogy nem vagyok hibás abban, hogy eljöttem, hiszen ez volt megbeszélve.

Ekkor a doki habzó szájjal rám nem nézve üvöltött velem a folyosón, hogy:

"Nincs elnézést, meg bocsánat! Mást emiatt már kirúgtak volna a kórházból, hogy örüljek, hogy nem szól a feletteseinek, és megszülhetek nála"....

Mindannyiunknak elakadt a szava. Nem azért, de ha kívülről láttam volna magam, talán még rosszabb lett volna, mint megélni. Most is sírnom kell, nem hogy akkor. Kiszolgáltatva!!! Ezt éreztem, hogy rá van nyomva a fejemre ez a bélyeg piros tintával, és ez csak fokozódik a lehető legrosszabb irányba. És sajnos azt is tudtam, hogy innentől élvezni fogja, ha fáj majd a szülés... és ezt úgy írom, hogy már tudom is, mert túl vagyok rajta........

Ezek után borzalmas éjszakám, és még borzalmasabb reggelem következett...

A valós szüléstörténet a következő posztban folytatódik, a másnap reggellel!

Én sem sírok szépen, és sajnos itt még a leggyönyörűbb voltam, itt még volt az ereimben vér, és a testemben igazi élet, több is!

Sok a mondanivalóm, és kevés az időm, szóval belevágok. A hétfő után, csak az SMS-t vártam, hogy mikor kell végre vizsgálatra, ultrahangra, na és persze CTG-re mennem. Pénteken vagy szombaton? A kíváncsiságomnak köszönhetően természetesen a pénteknek szurkoltam, és be is jött. 

6.CTG

A CTG-n minden rendben ment hála az égnek. De utána picit akadoztak a dolgok. Nálam  most úgy működik, hogy a szülésznőm kommunikál az orvossal, és én általa tudom az infókat, és kapom a feladatokat. Megbeszélt időpontra érkeztem, mégis egy órát kellett várnom a dokira, hogy végre végre a 36. hét óta először ténylegesen is megvizsgáljon. Fura, mert mindig valahogy úgy menet közben beszél hozzám, ritka alkalmak egyike mikor fel tudom venni vele a szemkontaktust. Pedig fiatal, én pedig próbálok minden tiszteletet megadni amit ilyenkor illik. 

Azt a feladatot kaptam, hogy menjek a szülőszoba folyosó végére. Ugyan belépve láttam, hogy másokkal beszélget nem álltam meg ott felesleges negyediknek. Nyilván nem illik ott "hallgatózni". És, amikor közeledtem feléjük el is tűntek az egyik szobában. Picit kételkedve ugyan a dolgomban, de lassan haladtam a folyosó vége felé, mikor az asszisztens kiszólt, mint valami gyökér gyereknek, hogy nekem intettek, hogy menjek... Hát elnézést, egy, nem láttam integetést, mert nem figyeltem pont, másrészt, ha megszólítanak abból jobban értek.

Ez így a vizsgálat előtt nem volt olyan jó indítás. Egy idegen vizsgáló szoba, teljesen szülőszobai hangulat. Az íróasztalok körül hárman is sürögtek forogtak, én meg vetkőzzek le. Mindenféle paraván meg ilyesmi nélkül. Tudom persze, hogy ez csak formalitás, végül úgy is elő kell jönni, meg, hogy ők az embert többször látják anyaszült meztelenül, mint ruhában, azért mégis kicsit feszélyezett a dolog. Kicsit úgy éreztem magam, mintha a Spár közepén tettem volna ugyanezt. 

Végül a lényeg, hogy a helyzet változatlan. Sajnos a külső méhszáj egy ujjnyi, a belső zárt. Így, mint utólag kiderült (értelemszerűen) a magzatvízből nem tudtak mintát venni. Egyébként fájt az egész, és annyit nem tudott elmondani nekem ott senki, hogy most épp mi történik, mármint vizsgálnak, de mit, és mi az eredménye, ugyanis arra is én kérdeztem rá. A fogorvos is tájékoztat, de még egy jobbfajta háziorvos is, hogy most épp mi fog történni. De így kismamaként, azért némi infónak pláne örülne az ember...

Aztán a vizsgálat végeztével, megint odavetett egy mondatot az orvosom, hogy menjek az ultrahanghoz. De mivel én a magánrendelésre jártam fogalmam sem volt, hogy mi fán terem itt az ultrahang. Végül csak sikerült odatalálni. Nem volt szemben lévő monitor, és nem is szólalt meg a doki megint csak miközben nézte Kornélt. Én pedig az arcából próbáltam következtetni. Aztán nyilván megkérdeztem, hogy minden rendben van-e. Elvileg igen. De én nem ezt szoktam meg. Egyrészt a magánon végig mond mindent, másrészt ő maga mondta, hogy a 36. héttől a  kórházba kell menni, szóval nem értem mire fel ez a stílus.

Miután összeszedtem magam, csak a lényegre vártam. Hogyan tovább? Holnap letelik a ránk egy testben szabott idő. Korábban két héttel nagyobbra mérte, és azt mondta a doki, hogy nem lenne baj, ha egy két héttel hamarabb születne meg. Most 4070 grammra saccolta a Kisbabánkat. Nyilván szeretném tudni, hogy mire számíthatok. 

Dumbó elefánt méretűre kellett nyitnom a füleimet, hogy végre meghalljam, amit mond. Szóval jobbnak láttam mindent visszaismételni tuti, ami tuti. Eszerint holnap, azaz szombaton csak CTG és nem lesz benn, vasárnap megint megvizsgál, és persze CTG (mert, az ilyenkor már mindennap van). Hétfőn szintén CTG, kedden vizsgálat és CTG, szerdán reggel pedig indítás, zselével...

Már eltelt jó néhány nap, hogy egyáltalán meg tudom írni ezt a bejegyzést, és talán emiatt nem is jön át, de engem a sírás fojtogatott ettől kezdve. Az egész 9 hónap alatt egy kezemen meg tudom számolni, hányszor sírtam, de még az is sok hozzá. Viszont most azt éreztem, hogy félinformációkat kaptam, nem vagyok semmibe sem nézve, és nagyon hasonlít minden ahhoz, ahogy Patriknál alakultak a dolgok. Erre pedig az a szó, hogy indítanak, csak rátett egy lapáttal. Mivel én ettől rettegek, és igazából még mindig nem adtam fel a reményt, hogy a hátralévő időben mégis magától elindul a folyamat.

Ja, és az indításhoz általában befektetik az embert előző éjjel. Nekem ehhez egyáltalán nem volt kedvem, és értelmét sem láttam. És valahogy meg akartam dumálnia dokit, hogy ne kelljen befeküdnöm plusz egy napra feleslegesen. Aztán a szülésznőről is tettem említést a mondandómban, és ekkor, mint valami kislámpa a csávó feje felett. Hogy, ja, hogy nekem van szülésznőm, aki amúgy az asszisztense is a magánrendelésen, és havonta 5 embert vállalhat el  (szerintem megjegyezhető). És fogalma nem volt rólam, szerintem arról sem, hogy hozzá jártam. Tudom, hogy egy orvos keze alatt sok beteg megfordul, de én meg körmösként dolgoztam, és hozzám is nagyjából havonta jártak, és a második hónap után tuti, hogy emlékeztem rájuk, ha ne adj isten az első után valami miatt nem... Ez akkor hogy van 9 hónap után, úgy hogy ráadásul "kitüntetett" helyzetben is vagyok a szülésznő miatt!?

Szóval állítólag így könnyebb a dolgunk, és akkor valószínű be sem kell majd feküdnöm korábban. Ez a lényeg, meg az is, hogy hétfőn Semmelweis nap van, ami azt jelenti, hogy a kórházban csak ügyelet van, és a gyógyszertárak is zárva vannak. Ilyenkor nem indítanak szülést sem, csak ha magától beindulna akkor történne valami, egy szó, mint száz. Várnom, és várnom kell. Holnap pedig újra CTG-re mennem... kicsit, mint Robinson Crusoe naplója ez a terhesség már. Nem látom a végét, csak ringatózom egy hajón, és bízom a legjobbakban!

Nem tudom azt írni, hogy már megint hétfő, mert hogy őszinte legyek nagyon lassan döcögtünk át a múlt héten. Soknak  éreztem az egy heti várakozást, hogy végre újra  a CTG-re legyek kötve, és hallgathassam a Kisbabánk szívhangját. 

Ezúttal is a külön teremben töltöttem azt a 20 percet. Jól esett, bár mindig úgy izgulok, hogy eleget mozogjon, hogy szinte időm sincs felfogni, hogy mi történik. És, megint elmondhatom azt, hogy lehet, hogy ez az utolsó CTG szülésig. Szeretnék most már többet tudni magamról, magunkról. Vizsgálatot, és ultrahangot, persze az egész terhességet átfogja egy aggódás, azért így a vége, ha lehet még izgalmasabb, és ijesztőbb is picit.

A szülésznő szerint még negyed órát van benn a kórházban a doki, szóval igyekezni kell őt elkapni. De ne aggódjak addigra végzünk. Hát, nekem pedig voltak kérdéseim. De az egész egy ilyen szalmaboglyaként kuszálódott a fejemben. Azt hiszem inkább azt szerettem volna, hogy ők mondjanak valamit. 

Végül is most is jó eredmény született, annak ellenére, hogy Kornél gyakorlatilag aludt a CTG alatt. Persze a szokásos kóla-csoki kombó valamelyest fel-felébresztette szegénykét. Biztosan ő is készül már a nagy útra, ahogyan én is. Ugyanis az elmúlt héten olyan álmos vagyok újra, mint az első hónapban. Bárhogy is alszom éjszaka egyszerűen egy lidérc ébren maradni napközben. Hozzá teszem, hogy a huszadik hét óta nagyjából 3 órákat alszom éjszakánként, és száraz szemmel toltam végig a nappalokat ennek ellenére. Gyakorlatilag 24 órás ébrenléteim voltak, kisebb megpihenésekkel. Csak kijön ez az emberen valahol, valamikor. Rajtam pedig most, én próbálok teret engedni ennek, mármint megengedni magamnak az alvást, hiszen tudom, hogy fáradtan szülni menni nem móka dolga.

Tegnap este kezdődtek ilyen fura haskeményedések. Olyasmi érzés volt, mint amikor a baba kitolja a popsiját a hasamban, aki már szült az tudja, de most mégis más, picit mint mielőtt hányni készül az ember, így összeszorul minden. Nem a legszebb példa,de ezt érzem, és viszonylag felül a köldököm felett. Bár ezt még fájásnak aligha hívhatjuk, hiszen fájni ténylegesen nem fáj. Viszont picit kellemetlen, néha a derekamban is érzek hasonlót. Ilyesmivel korábban nem találkoztam. Sem Patriknál, sem most. 

Szerencsére a CTG alatt is volt egy ilyen pillanat, úgyhogy meg tudtam mutatni a szülésznőnek, hogy miről beszéltem. De ő ezt az érzetemet, inkább csak "haskeményedéskének" tudta be. Szóval, ha volt ilyenem, ha nem, ez még semmi.  Azt mondta, hogy jó, hogy van ilyenem, de hogy ez mennyire tekinthető jelnek az egy másik kérdés... Pedig én már szeretném jelként felfogni a dolgot. Így negyvenhét után az embernek picit elég már a terhességből, és a vágy, hogy a kezemben tarthassam Őt, egyre csak fokozódik.

Na a vizsgálat után rohantam is a doki elé, hogy még elcsípjem. Múlt héten elfelejtettem megmutatni neki az utolsó leletem, így ez most nem maradhatott el, ami egy fontos vizsgálaté: az ellenanyagszűrésé. Szerencsére minden rendben van. És a CTG-re is rábólintott. Szerettem volna feltenni a kérdéseimet, de ilyenkor csak a folyosón vagyunk éppen, és nem annyira aktuális, hogy beszélgessünk, főleg, hogy ott volt egy másik CTG társam is. De túl a 39. héten nem mehettem el anélkül, hogy ne tegyem fel a kérdéseimet a szülésindításról például. Mégiscsak szeretném tudni, hogy mire számítsak.

A doki jól lekörözött annyival, hogy hiába mérte két héttel nagyobbra a babát a 36. héten. A szülések többsége a 39 és 40. hét között indul be, úgyhogy most várunk... (továbbra is). Aztán hívjam a szülésznőt a héten, hogy pénteken vagy szombaton kell-e bemennem a kórházba CTG-re, vizsgálatra, ultrahangra. Itt fog kiderülni minden részlet valószínűleg... A kórházi protokoll szerint 6 napot várnak az indítással egyébként. Jó kérdés, hogy mekkora Kornél a pocakomban jelenleg.

Szóval, ha addig nem szülök meg, akkor hamarosan kiderül, a hogyan tovább. Továbbra is kitartok amellett egyébként, hogy szeretnék természetesen szülni. Vágyom már a mozgásszabadságra! És nagyon izgatott is vagyok, hogy merre halad Kornéllal a történetünk!

Izgalmas és unalmas! Emlékszem Patriknál erre az időszakra nem voltak teendőim, most ugye vannak. Itt van Patrik, aki azért 0-24 feladat. Bár szerencsére Norbi és Anyukám is rengeteg segít.Szóval a tőlük telhetőt megteszik, így ilyenkor nyugodtan intézhetem a dolgaim, vagy pihentek egy picit. Ja igen, mert ez azt jelenti általában, hogy leviszik játszani Patrikot, én meg magam vagyok. De, hogy őszinte legyek hogyan tudnék pihenni úgy, hogy mindennap szeretném, ha minden ki lenne mosva, meg lenne főzve, és viszonylag ki lenne takarítva. Ezt érzem egy hónapja. Mintha valami világvége jönne, és a gyereknek nem tudnák kimosni a ruháit együttes erővel (nyilván egyedül is kitudják)...

Hiába a józan ész, már rég elhagyott. De nevet majd Norbi, ha ezt látja. De én csak jót akarok, meg sterilitást. Nagyon fontos számomra, hogy a baba egy nagyon tiszta környezetbe jöjjön haza. Ami egy kisfiú mellett meg egy három-négy napra egyedül hagyott férj mellett kicsit nehezebb ügy. Jó ez az otthoni környezetemmel szemben saját magamnak felállított maximalitásom. Egyébként Patrik imád kezet mosni, nálunk minden játszótér után fürdés van szóval nincs is semmi gáz, de valamiért mégis azt hiszi az ember, hogy azért mert képtelen hajolgatni és két naponta porszívózni, ezért egy koszfészekben él... Persze tudom, hogy Kornélt nem fogja izgatni, ha mogyoróvajas lesz a konyhaszekrény, de engem zavar... 

Szóval ez asszem az unalmas része, az utolsó hétnek. De mi az izgalmas, hogy épp dörög az ég, tegnapra egy havi csapadékmennyiséget ígértek villámokat, meg mindenféle babacsalogató dolgot. Aztán kint dörög, én meg épp a franciaágyon pötyögök, és úgy fekszem le, hogy fel van töltve a telefonom, hogy aztán másnap újra lemeríthessem. Szóval egy mókuskerékben lassan lépkedek előre előre, és teljesen úgy érzem, hogy nem jön el a nagy nap, hogy terhes maradok. És mivel nem szültem meg a viharban, azt mondom, hogy ez a bébi magától megint nem fog jönni, hanem indítani kell, mint Patrikot. Bár nem titkolt vágyam, hogy egy nap szülessenek. Úgyhogy lehet, hogy ez fog bejönni. Ki tudja?

Persze ez a dolog abszolult huszadrangú, és a lényeg az egészség persze. Csak ha latolgatásról van szó, úgy vagyok vele, hogyha nem született meg 38. és 39. hétre, megszülethetne a kiírt nap előtt egy nappal 28-án a testvérével egy napon. Milyen különleges lenne <3

Én meg persze állandóan hajat mosok, meg epillálok, mert ki ne akarná dobni a formát a szülőszobán... jó nincs szó műszempilláról meg sminkről, meg fotózásról meg ilyesmi, félre ne értsetek nem érdekel. De van egy alap komfortja az embernek, nekem ezek a dolgok hozzá tartoznak, aztán hogyan is várhatja az ember a gyerekét. Azon kívül, hogy nagyon a tehetetlenség nem olyan könnyű állapot, és hát valamivel közelebb kell hozni azt a bizonyos nagyon nagy napot!

Közben meg fura, hogy nem lesz már hasam. Lesz, de nem úgy! Nem könnyű a terhességem, és nem is a kedvencem ez az állapot, de szentimentális perceimben pedig nehéz elfogadni a tényt, hogy ez már nem lesz így velem többet. Mert nem szeretnénk több kisbabát, és, hogy magamba kell szívnom ezeket az utolsó együtt töltött perceket. Legalábbis ebben a formában. Mert én lezárom ezt a szakaszt az életemben, nem lesz több pillangó a pocakban, sem kitolt lábacskák, és jön valami sokkal jobb. De azért erre mindig szeretnék emlékezni! Mert bármilyen nehéz, éppoly varázslatos is!

Ezek szerint nem szültem meg. Ugyanis a legutóbbi CTG-s bejelentkezésemben mi is állt? Hogy úgy érzem, hogy lassan eljön a mi időnk. De valószínűleg az eszem legyőzte a megérzéseimet, a vágy, hogy szeretnék túl lenni a szülésen, és végre ezt az állapotot lezárni erősebb volt. Ezt csak tetézte, hogy a dokim azt mondta a 36. héten, hogy a babát két héttel nagyobbra méri, és ha jósolnia kéne akkor simán lehet, hogy egy-két héttel hamarabb jön. De, Kornél még nem szeretne jönni. Ezt tiszteletben is tartom, nem próbálom különböző trükkökkel kikényszeríteni, de már nem  is kímélem magam annyira, mint korábban. Úgy értem, hogy ha meg kell emelni valamit, amit amúgy elbírok, és még a tűréshatáromon belül van, akkor megteszem... na persze költöztetést nem vállalok, de ha kicsit nehezebb lett a bevásárlás szatyra, akkor annyi baj legyen.

Szóval a pénteki CTG óta két nap telt el, mondván, hogy hétfő van és reggel fél 7. A múltkor a hagyományos CTG vizsgálóban elég mufurc nő felügyelte a szülésznő tevékenységét, amire senki sem kérte és, hát, ami szemmel láthatóan zavarta a szülésznőt. Mondjuk ki undok is volt, meg bele is szólt a szülésznő dolgába, beleértve minket, akik hárman a "privát" CTG-re jöttünk. Pontosabban soron kívül a szülésznőnkhöz, ezért ezt a kis kellemetlenséget elkerülendő, most a szülőszobai folyosó egyik eldugott termében voltunk, ezúttal ketten. 

Ma picit izgultam, hogy rendben legyen a vérnyomásom, ezért nem ettem, és nem is ittam még indulás előtt. Aztán bár a vérnyomásom oké volt. Kornél picit lassabban ébredt fel. De a kóla és a csoki kombó ezúttal is hatott, és végül minden rendben volt. De mivel mások is jöttek a szülésznőhöz, megint magam voltam, hogy aláírassam a papírt. Ezt egyébként komolyan nem értem, hogyha mondjuk épp szüleszt a doki, akkor mégis mennyi ideig várjak, hogy kijöjjön. Vagy épp, hogy a szobájából kijöjjön, amikor lehet picit alszik ha éjjel ébren volt. Nem is értem...

Aztán nagyjából fél óra után találkoztunk is, aláírattuk a papírjainkat mind a ketten a kis CTG társammal. Ami viszont letagadhatatlanul látszott a dokin, hogy nincs jó passzban. Valószínűleg valami családtagját veszíthette el a pletykák szerint. De nem beszéltünk semmiről, és nem kérdezett semmit, csak aláírt, és ott sem volt. Lehet fogalma nem volt, hogy a magánpáciensei vagyunk. De bármi is legyen az igazság legközelebbi találkozásunknál már túl leszek a 39. héten, ami azért előrevetíti, hogy lenne megbeszélni valónk. Illetve az sem utolsó, hogy szeretném magam biztonságban érezni a szülés körüli időszakban, és persze leginkább a szülés alkalmával. Úgyhogy egy picit megint aggódom.

Ami persze mindennél fontosabb, hogy elvileg megint jó az eredménye a CTG-nek. A leletemet meg sem mutattam véletlen, ami a véremről készült a 36. héten, és most kaptam meg. Szóval legközelebb elviszem magammal ismét, ha addig nem szülök meg persze, ami egy hét múlva hétfőn lesz (nagyon sokára)...

Előző alkalommal arról meséltem épp, hogy mennyire szeretném kézben tartani az ügyeket. És, akkor még a kórházi táskák, meg a Patrik menetfelszerelésének összeszedése benne sem volt. Aztán az élet mindig tanít, vagy a sors, vagy a  Jó Isten, vagy hívjuk bárkinek, vagy bárminek. Nekem valószínűleg azt, hogy nem kell befeszülni, mert nem érdemes, mert úgy sem úgy lesz, ahogy én azt eltervezem...

De vannak ezek között is olyan dolgok, amiket nem tervezek, hanem kötelesség, és akkor az úgy van, bármit is akarunk mi anyák. Például ilyen az is, hogy a védőnő be fog jönni cipővel, vagy be akar a három napos babához, és majd nekem kell valahogy leimádkozni róla a cipőjét, mindenféle csellel (ezt megkerülve tartok  azóta itthon cipővédőt). Vagy, hogy a háziorvos nem akart kezet mosni, én pedig ezt nem hagytam...anno. Ugye ezt a nőt váltottam én le a mostanira, akivel szintén nem gördülékeny a sztori, de a probléma nem a kézmosással van.

Értelem szerű, hogy Patrik és Kornél gyerekorvosa ugyanaz a személy. Ha egy valaki mellett már úgyis letettem a voksom, minek váltanék? Szóval már a terhesség alatt többször érdeklődtem, hogy nála mi a szokás, hogy lesz, mint lesz, ha megszületik a baba. És a hideg zuhanyt valamiért megint megkaptam, ugyanis Kornél születése körüli két, vagy két és fél hétben szabin lesz. Uhhh....

Jó, de akkor mi lesz? És, ki fogja felírni a K-vitamint? És lesz K-vitamin? Mert persze épp most van állítólagos K-vitamin hiány, amit muszáj megkapnia a babáknak. És persze receptet előre nem ad ki, nem ír fel. Patriknál legalább voltak kitöltetlen receptjeink, amiket már a bemutatkozásnál megkaptam az akkori gyerekorvostól, rám bízva ezzel a többit. (Ez mondjuk jófejség volt tőle).

A mostani orvosunk viszont a szabályok, és keretek nagyon durva őrzője. Az a fajta, aki nem ír igazolást, aki nem veszi fel,ha hívod, csak ha épp a keze ügyében van a telefonja rendelés időn kívül legalábbis. Szóval egy páncél, aki hiába profi (vélhetően) szakmailag, egy többnyire eléggé elérhetetlen valaki. Bár én próbálom puhítani ezt a dolgot. Nem sok sikerrel jártam. 

Szóval helyettesíteni fogják portugáliai pihenése alatt. Ami azt jelenti, hogy egy vadidegen nőt kell elérni majd a receptek miatt a rendelőben, ahol csak egy központi szám lesz megadva. Tehát rendelési időben kell próbálkoznia Norbinak, mikor Kornél már megszületett. Annyira nem értem, hogy ilyenkor a sok teendő mellé, miért kell még ezt az apukák nyakába varrni, és bemenni még egy egészséges rendelésre is akár (ahol mindig van beteg gyerek is sajna). Utána pedig ugye ki kell még váltani a dolgokat. Jó gondolom hivatalosan szülőként nem írhatnánk bele a receptbe. De a születési dátum kell majd rá csak.... Szóval tekintettel a szabijára sem kaptunk félig kitöltött recepteket.

Aztán majd ez az idegen helyettesítő doktornő fog kijönni egy héten belül a babához, hogy megvizsgálja. Szóval ezt is valahogyan majd le kell játszani vele. Nyilván a mobil számát nem adják ki, szóval a saját rendelőjében, a saját központi vezetékes számán, a saját rendelési idejében kell majd valahogy levadászni, hogy eleget tehessek szülői kötelezettségemnek ugye. Ami az, hogy a doki és a védőnő is lássa a babát idejében.

Persze ez nem egy megugorhatatlan viszont annál frusztrálóbb tény a számomra. Úgyhogy ezért is jó nyáron szülni, mert a szabadságok kereszttüzében, ugyan megismerkedhetsz új háziorvossal, mégis már megint egy másik dokinőnél startolunk. Annyi azért megnyugvásra ad okot, hogy a helyettesítő nőciről jókat hallottam. Már csak le kell vadászni...

Fura, hogy mennyire különbözően élünk meg dolgokat. Patriknál minden CTG nap rémálom volt. Most pedig már alig vártam, hogy újra hallhassam a szívverését, és nyomkodjam a kapcsolót minden egyes mozgásnál. A kis alagsori szobában, a kopottas bőrkanapén ülök. Ma hárman is vagyunk, mindannyiunknak ugyanaz a szülésznője. Két sor csoki, és egy kis kóla elég volt ahhoz, hogy hozzuk az elvártat. Nekem ez a receptem, nem tankönyvi, viszont működik.

De így utólag szerintem ez is fejben dől el, mármint a CTG sikere. Csak szerintem ott a bibi, hogy fejben akkor tudok eldönteni valamit, ha hagyják, ha nem manipulálnak, befolyásolnak vagy rémisztgetnek folyamatosan. Ma reggel igyekeztem odaérni, picit azért izgultam is. És már néhány korty kólát is betoltam. Ezért a harmadik vérnyomás mérésre sikerült jó értéket kapni. Pedig nekem mindig normális, vagy alacsony is picit. Mikor láttam, hogy ajaj, ennek jónak kell lennie, akkor csöndbe maradtam, és lenyugtattam magam belül. Pedig sejthetitek, hogy a vérnyomás mérés nem tart órákig, sőt percekig sem. Szóval gyorsan kellett csinálni, de ment. Valahogy mentálisan így készülök a szülésre is. A magam dolgát is szeretném megkönnyíteni, meg a babának is segíteni persze. Azt pedig csak így lehet.

Próbálok sokkal több alázattal lenni az élet felé,mint korábban. Olvastam a kórház csoportjába, hogy az újszülött osztályon elfogyott a popsitörlő és, hogy aki tud az segítsen. Meg légzésfigyelőre is szükségük volt. Ha azzal nem is, de két csomag popsitörlővel én is hozzájárultam a dologhoz. Nem nagy dolog, de ha mindenki akár egyet is vinne, legalább, aki érintett, és ennyit megtehet az, miért is ne tegye? Nem a kórházra gondol ilyenkor az ember, vagy politikára, vagy nem is tudom mire, csak azokra a pici babákra, akiknek a komfortja múlik rajta...

Valamiért egyébként azt érzem, hogy jövőhéten, már a kinti világban is négyesben leszünk. Érdekes, hogy a szülésznőnek is valamiért kivételesen nem jó a péntek CTG-re. Szóval most hamar megyek hétfőn, szóval két-három nap múlva megint. Úgy gondolom, hogy lehet, hogy ennek van oka. És, pont gondoltam is rá, hogy de jó lenne ha most hét közepén lenne a CTG nem kéne péntekig várnom, és bammm... magától. Így alakult. Vajon tényleg jövőhéten megtörténik?

Mivel a szülésznő szerint nagyon szuper lett a CTG eredményem, a többi csokit ott hagytam a mellettem lévő lánynak, aki szemmel láthatóan feszült volt, mert nem mocorgott a babája, amikor kellett volna. Ha valaki, akkor én tudom, hogy ez milyen, úgyhogy a kezébe nyomtam, és már mentem is a szülőszoba elé, ahol el kellett kapnom egy dokit, hogy aláírja a CTG papírt, mivel a saját dokim ma valami miatt nem volt bent.

Kicsit elveszett voltam ebben a dologban, mert ugye eddig szülésznő bement aláíratta aztán ott sem voltam. De végül második próbálkozásra sikerült elkapnom egy készséges dokit, mert első alakalommal egy ilyen őszhajú bohócosan kopaszodó dokira találtam. Neki elmondtam, hogy kihez tartozom és melyik szülésznő küldött, majd rám sem nézett, nemhogy a papíromra, és sarkon fordult azzal, hogy az orvosom ma bent lesz. (Gondolom, ez lehet, hogy igaz volt, de ki tudja, lehet délután... vagy????)

Szóval még egy magánorvossal-szülésznővel felvértezve is lehet kiszolgáltatott helyzetben az ember. Tényleg fogalmam sincs mit csinálhat az, akinek egyikre sem telik... Aztán végül találtam egy készséges fickót, aki bár először azzal kezdte mikor meglátott, hogy: "Biztos, hogy engem keres?" - mire én. Nem tudom, remélem. Majd rápillantott a papíromra, és azt mondta, hogy "Ez nagyon jó eredmény". Annyira fontosak ezek az apróságok így a végén. Amúgy is, de nem csak ennyi kéne egy anyának, hogy biztonságban tudhassa a gyerekét? Dehogynem, mi más?

Szóval ha a hétvége nyugis lesz baba szempontból, akkor hétfőn jövök újra CTG hírekkel. Addig viszont vár rám egy esküvő, na nem a sajátom :)