Tudom, hogy háborús talajra lépek, mikor erről szeretnék beszélni. De én most, hangsúlyoznám, hogy magamról beszélek első sorban. Mit kell tudni rólam? Hogy van egy gyönyörű szép kisfiam, akinek van egy remélhetőleg egészséges anyukája  (ez lennék én).  De, hogy ez így alakult, abban szerepe csak egy valakinek van, és az nem más, mint Norbi, aki benn volt velem végig a vajúdásnál, és a szülésnél. Aki ott volt, hogy kiabáljon a csendes folyosón, hogy "Orvost-orvost". Mert bizony az én háborítatlan szülésem, nem úgy volt háborítatlan, ahogy arról mostanában olvasni lehet. 

Egy felügyelet nélküli, szakmai szemtől "magányos" szülésem volt. Ahol elveszettnek, magamra hagyottnak, elesettnek, kiszolgáltatottnak éreztem magam. Sőt, bár tudom a legtöbb anyuka úgy emlékszik vissza a szülésére, hogy azt hitte, hogy meg fog halni. Én azt hiszem, hogy ehhez valóban közel álltam. De végül Norbi megmentett, és ezért egy örök életre hálás leszek neki. Megszülethetett az első kisfiúnk, Patrik teljesen egészségesen. És nekem csak a testi-lelki sebekkel kellett megbirkóznom mindezek után.

Ami azt jelentette, hogy én eldöntöttem, hogy soha többé nem szeretnék még egyszer szülni, maximum programozott császárral, de azt sem gondoltam komolyan. Sokáig azt gondoltam, hogy Patrik egyke marad. De egy évvel a szülés után visszaemlékeztem egy képre, ami gyerek korom óta a fejembe égett, és ezen a képen két gyerek volt. És elkezdett hajtani a vágy, az ösztöneim, az anyaság után. 

Azt láttam, hogy itt van egy tüneményes kisfiú, akinek a csodájára járnak. Semmi gond nincsen vele, aranyos, alázatos, végtelenül kedves, és okos. Miért mondok nemet? Azért, mert fájt? Azért, mert meg kellett szenvednem a 9 hónap alatt és utána? Más a fél karját odaadná mindezért. És, akkor egyszer csak nem gondoltam már a plusz 26 kilóra, amit nehéz volt leadni, de hát leadtam. Egyszer csak nem érdekeltek a kézzsibbadás miatt átvirrasztott éjszakák, sem a lelki sebek, sem a testi felépülés folyamata, sem a depresszió ami az első három hónapban magával húzott.

Aztán egy nap felnéztem az égre, és egy csillagtól, azt kívántam, hogy jöjjön le a pocakomba, ahogy Patriknál is. És a következő hónapban már a kezemben is tartottam a két csíkos tesztet. Nem ijedtem meg, és ez már sokkal valóságosabb volt, mint a csillagos dolog. De hát megtörtént. És már nem akartam császárt. Sokáig faros volt, vagy éppen keresztben töltötte a pocakos idejét Kornél. És, én elkezdtem császáros videókat nézni. Nem akartam, hogy megtörténjen, ami korábban. Nem akartam az ismeretlenbe ugrani. De eközben fejben egyáltalán nem láttam magamat, ahogy egy vágást ejtenek a hasamon. Sőt a szülésre tudatosan nem gondoltam, mármint magára a folyamatra, mert pontosan tudtam, hogy alkalmas vagyok rá, hogy megint megtegyem.

Bármilyen botrányos is volt az első szülésélményem, arra a mondatra emlékszem: "Fanni, úgy szült meg, mint aki már többedszerre szült! Biztos nem szült még maga?"... jó kérdés, de ez már megint csak kicsit elvont lenne. Tehát határozottan mondtam, hogy még nem. És büszke voltam, mert bármilyen megpróbáltatások is értek, most mégis ez maradt meg útravalóul.

És lehet, ha az első babám lenne, de valahonnan előre láthattam volna, hogy mi lesz velem. Ezerszer is inkább császárt választanék. De nekem van egy Édesanyám, akinek muszáj volt mind a kettőnket császárral megszülnie. És eleget hallottam róla. És, én nem szeretném ezt. Szeretnék a lehetőségekhez képest felszabadultan mozogni, szeretném feloldani a bennem lévő félelmet, és rossz érzést, amit az előző szülésem okozott. Szeretném feloldani magamban minden gátat, amit ez adott. Szeretnék egyforma kezdést adni mindkét gyerekemnek az életben, már ha a természet is úgy akarja. Nem mindenáron persze, de szeretnék két természetesen világra hozott babát.

Azt gondolom én egy olyan nő vagyok, akiben belül sok gátlás van, és volt. Kevés dologra vagyok igazán büszke az életben, de arra nagyon, hogy megszülethetett természetesen Patrik. Bár nem igazán tudtam szoptatni, sajnos csak három hónapig. Most szeretném kijavítani a hibáim, amik fejben születtek, és szeretnék egy sokkal jobb én lenni magammal szemben. 

És ne értsetek félre, le a kalappal minden császáros kismama előtt. Én ettől félek, én ehhez érzem magam kevésnek. Én azt a fájdalmat nem szeretném. És csodálok mindenkit, aki így szült, hogy is mondhatnék mást, amikor én is egy ilyen műtétnek köszönhetem az életem, és Édesanyám nem kis fájdalmat állt ki értem, és a testvéremért! Teljesen mindegy, hogy ki, hogy szül, ami szerintem ennél sokkal fontosabb, hogy fejben készen álljunk rá! Én így készülök, és hálás lennék a sorsnak, ha adna még egy lehetőséget, megélni ezt a csodát, természetesen!