A mai reggel más volt picit, mint korábban. Talán egy éve először éreztem valamit, ami csak én voltam. Ami emlékeztetett arra a valakire aki régebben voltam. Vagy inkább arra a részemre, ami néha úgy hiányzik, ami bennem tényleg szerethető, és ezt csak az ismeri, aki igazán lát engem, aki a kéreg alatt látja, hogy mi lakik ott a testemben középen, és egy kicsit balra!

Tegnap várakozásokkal feküdtem le, hiszen tudtam, hogy ma megyünk a Kerekítőre (nálunk, így hívják a baba-mama klub egyik foglalkozását). Szóval vártam, mert a múlthéten olyan jól sikerült, tényleg éreztem, hogy kapcsolódunk Patrikkal. Vannak napok, vagy pillanatok amikor érzem ezt, és vannak amikor nem. Azt hiszem a mindkettőnk által száz százalékig átélt pillanatok a kapcsolódás pillanatai. Szóval vártam a mai napot! 

Az elmúlt napjaink nem voltak túl jók, elég nyűgös mostanában Patrik, hogy az idő teszi, vagy a fogak, vagy csak egyszerűen ilyenje van, ki tudja!? De most azt éreztem, hogy igazán kell valami közös pillanat, mert már nagyon hiányzik és szeretném közel érezni magamhoz. Mostanában egyébként is eléggé feszült időszakom van. Hogy miért pontosan, az most lényegtelen. Csak kellett egy kis feltöltődés.

De ez az énidő valami, olyasmi amit dobjunk ki a kukába de tényleg. Akkora nagy mizéria lengi körül, hogy már egybe írjuk: "ÉNIDŐ", külön fogalom. Vajon Kazinczy ismerte? Szerintem ha ezt látná, bemutatna! Elmondom én nektek, hogy mi az énidő egy normális anya számára. Az, ami velem ma reggel történt. Patrik közöttünk aludt, hajnalban még eszik, és ilyenkor van, hogy nálunk folytathatja az alvást. Ma is pont ilyen nap volt, bár ez egyre ritkább, ilyenkor csak egy valaki nem pihen rendesen. Gondolom kitaláltátok, hogy ki az? Igen, igen, hát persze, hogy én.

Szóval reggel lehámoztam magamról a szétdobott tappancsokat, és első utam, nem a szokásos reggeli készülődés volt, ma nem Patrik keltett. Békésen aludt az ágyon, amikor én kimentem az erkélyre, és hagytam, hogy az előző napi esőtől lehűlt reggeli fuvallat belekapjon, az igencsak kócos, meg kéne már mosni hajamba. És karba tett kézzel szívtam magamba a friss reggelt, és csak nézelődtem. Olyan szépek a felhők - gondoltam. Bárcsak ne lenne ma hatszáz fok. Bárcsak megállíthatnám még az időt. De tudtam, hogy annyira sok időm nincs belefeledkezni a szentimentális önmagamba, úgyhogy még kétszer jól megnéztem, azt amit a ma reggel adott nekem. Öt percet az erkélyen, egy még néhány percig alvó babát, és ezt a pillanatot, amiben én voltam az! ÉN!

Ez volt az én énidőm, az inspiráló öt percem, ami miatt megszületett ez a bejegyzés is. A tanulságot pedig szerintem mindenki érti. Nem az a fontos, hogy mikor, és hány órára "szabadulsz meg" a gyerekedtől, hanem, hogy meglátod-e azt a néhány sokkal értékesebb percet, amiben ott vagy Te magad. Elmehetünk ezek mellett, de akkor csak egy elcsigázott mókuskeréken bugyiban futkározó felkontyolt hajú anyuka maradsz, pontosan életed végéig.

Tehát, hogy biztosan emlékezzek majd erre a számomra különleges reggelre, és ezekre a gondolatokra, amik még szeretnivalóbbá tették az egészet visszanéztem még, mielőtt csattant volna mögöttem a szúnyogháló, és elkezdtem volna a szokásos napomat, és arra gondoltam hálás vagyok, amiért nem hagyom magam megtörni, és talán egy év után éreztem, hogy igenis itt vagyok! Még én vagyok az, én is vagyok és ez nagyon jó érzés! Szabadon vagyok édesanya!