Alig egy kis idő választ el attól, hogy újra a pocakomra rakják a magzatmozgást (...) figyelő CTG-t. És én mégis aggódok emiatt. Számomra a Patrikos terhesség legkardinálisabb időszaka az utolsó egy hónap volt. A baj pedig az, hogy abban a kórházban, ahol akkor szültem egy anyakollégium üzemelt. Persze ezt ne szó szerint értsétek, de ide aztán mindenkit befektettek, akiben látták a lehetőséget. Ugyanis a kórháznak fejpénz jár a benn tartottak után, és gondolom ebből azért az orvosok is kapnak, különben nem lenne értelme miért csinálniuk ezt. 

Hogy ezt honnan tudom, vagy feltételezem? Onnan, hogy az akkori dokimnak volt akkora arca, hogy nem csinált kérdést ezekből a dolgokból. Például az első vérvétel után az ambuláns lapomon az szerepelt, hogy veszélyeztetett terhes vagyok. Mikor kérdőre vontam (hozzá teszem kétségbe esetten) azt mondta, hogy ezzel én ne foglalkozzak. Csak az a helyzet, hogy a kórház pénzt kap a veszélyeztetett terhesek után... Vagyis bárki más látta volna a leleteimet, teljesen mást olvashatott le róla, mint ami a valóság volt. 

És persze én sem úsztam meg a befektetést. De ez nem az a fajta, amiből az ember profitált. Három nap után saját felelősségemre hagytam el a kórházat. Annyit benn kellett töltenem, vagy a kórház nem kap pénzt. Ja, és persze naiv voltam. A doki meg megfenyegetett, hogy csak büntetőjogi felelősségem tudatában hagyhatom el a kórházat.Hát itt mondhatom, hogy nem voltam semmiféle jogaimnak a tudatában...

Szóval első kézből kaptam az infót, erről a  kis orvosi maffiáról a bent töltött három nap alatt.Ahol már egy összeszokott női brancs,egy kommuna élt. És egyáltalán nem volt befogadó az újakkal szemben. De azért ijesztgetni ráértek. Itt tudtam meg, hogy a kórház egyik főorvosa, ha berakott valakit 20. hét után a szülésig elvből nem mehetett haza. Volt közöttük olyan is, aki "túl sokat" hízott, és azért fektette be, hogy egye csak a kórházi diétás menüt... MIVAN?

Na ebben a szellemben, és ezek tudatában mentem el minden héten egy hónapon át, majd a 40. hét után mindennap CTG-re. Mert ez volt a legjobb indokuk arra, hogy befektessenek valakit. 20 perc a magzatot és méh összehúzódásokat figyelő gépen, és mint egy orosz rulett alapon, sokszor 3 órát is vártam az aláírásra. Ami, orvosi jóváhagyást jelent, vagyis aznap hazamehetek. De ebben az örök parában voltam végig. Egész héten féltem a péntekektől, az volt az én CTG napom. Ugyanis ki akart volna a nyár közepén heteket, hónapokat egy ingerszegény kórházban tölteni?

Végül megúsztam orvosi javaslatra nem tudom mennyi mit sem érő kólával, és Mars csokival a hátam mögött. Amiket a hátam közepére nem kívántam, és terhesen nem is fogyasztottam ilyesmit. Na jó, legalábbis kólát nem.

Értitek már, hogy miért izgulok miatta? Hogy miért váltottam orvost és kórházat is? Szóval a legbosszantóbb az egészben, hogy én a CTG-t alapvetően szerettem volna. Mert mi történik ott? Valójában pucér pocakkal ülsz egy kanapén,rajtad van két tappancs, és hangosan hallod a kisbabád szívdobogását közel fél órán át. Mi lehetne ennél romantikusabb. Magam lehettem volna, átszellemülhettem volna, megállhattam volna egy pillanatra elmerülve annak a csodának a varázsában, ami épp történik velem. 

És ezúttal a CTG-s átszellemülésre valószínűleg mostanában lesz utoljára alkalom, hiszen nem szeretnék több kisbabát. Én kettejükkel csodálatosan boldog leszek és vagyok. És ez is egy olyan alkalom, lehet amivel szebbé varázsolhatnám a rossz emlékeim. Bízom abban, hogy ezúttal így lesz. És most már nem csak a napsütésről van szó, sőt sokkal inkább Patrikról, akinek szüksége van rám! Én nem feküdhetek be sehová, az a három nap bőven elég lesz egymás nélkül így is.

A kép még Patrik idejéből való :)