Nagyon nehezen állok neki ennek a bejegyzésnek, mert sok mindent írhatnék. Nekem ez az év tulajdonképpen Patrik születésével kezdődött, úgyhogy kicsit meghazudtolva a naptárt korábbról indulunk.

Ezúttal a teljesség igénye nélkül kicsit magamról is szót ejtek. Szóval 2017. június 28-án megszületett első kisfiúnk Patrik. Hosszú, nehéz, viszontagságos szülés volt. Ami után úgy éreztem, hogy soha többé nem lehetek majd önmagam. A szülés fájdalmát, és nyomait viseltem magamon hosszú hónapig, lelkileg és testileg egyaránt. Akkor még teljesen lehetetlennek tűnt, hogy a visszatérjek egyszer majd a biciklizéshez, vagy a futáshoz. Ezzel együtt még jókora túlsúlyt is cipeltem magamon, amitől szerettem volna mihamarabb megszabadulni. Egészen konkrétan 26 kilót híztam a terhesség alatt, amiből ezen a ponton legalább a fele még rajtam volt, vagy több.

Nem vagyok az a fajta nő, aki belenyugszik abba, hogy megszült egy gyereket. Vagyis, nem tartom indoknak a szülést arra, bármilyen kemény meló is volt, hogy innentől elhagyjam magam. Két hónappal a szülés után már volt, hogy futottam, és próbáltam minimális lépéseket tenni az edzés felé. De ez elég rapszodikus volt. Így hát kitűztem magam elé, egy célt. Amolyan újévi fogadalomként, 2018-ra, ami két részből állt!

Az egyik az az volt, hogy idén lefutom versenyen újra a 10 kilométert (egészen pontosan a Vivicittán). Hogy miért pont ott? Azért mert ez volt a leghosszabb táv, amit futóverseny keretében lefutottam korábban, és éppen ott a Vivicitta keretein belül. Noha életemben összesen kétszer futottam 16,5 km-t versenyen kívül, a realitáshoz ez a 10 km-es táv jóval közelebb állt. Ráadásul áprilisig volt is időm felkészülni. Hozzá kell tenni, hogy a terhesség alatt jószerivel nem is mozogtam, persze bicikliztem szobabiciklin egy darabig, de elég hamar óriási hasam lett és nem tudtam tekerni tőle, de ezt leszámítva sem bírtam már, úgyhogy maradt az utómunka.

A fogadalom másik része pedig az volt, hogy Patrik születésnapjáig június 28-ig, visszafogyok a kiindulási súlyomra, már arra a súlyra, amivel állapotos lettem.

Jól ismerem magam. A kis célok embere vagyok. Nekem csak úgy mennek a dolgok, ha felépített lépések követik egymást a végsőnek tűnő célig. Ami valójában soha nem jön el, mert akkor újabb, és újabb kihívásokat állítok magamnak.

És, mielőtt az eredményekről számolnék be, ezzel el is érkeztünk az így kialakult harmadik fogadalmamig még a 2018-as évre, ami az volt, hogy idén legalább 12 futóversenyen részt veszek (ami havi egynek tűnhet, de mikor ezt eldöntöttem, akkor már őszbe fordult az idő, és nekem még csak 4 érmem csörgedezett a félkész konyhánk korábbi bejegyzéseimből ikonikussá vált gázcsövén.

Hogy hogyan alakultak ezek a dolgok az évben? Arról hamarosan beszámolok majd. És itt még nem beszéltem semmi másról, sem anyai létemről mindeközben, vagy a feleség szerepről. Ezek volt az én furcsa "énideim", na de bővebben a következőkben, addig is itt egy árulkodó kép a folytatásról!