December 30. van, lassan 31. Azt ígértem magamnak, hogy ebben az évben hagyom ezt a szülésélményt. És a hozzá tartozó műtétet is. Szóval most befejezem. 

A műtétemnek olyan kilenc óra tájban vége lett. Onnantól, hogy hazaküldték a Norbit nem nagyon tudom, hogy mi történt. Egész éjjel köhögtem, nem kaptam levegőt. Azt mondták, hogy az altatástól van. Mondhatták volna korábban is. Aznap éjjel jóformán nem aludtam. Nem mertem elaludni, mert féltem, hogy meghalok, hogy megfulladok. De nem volt rá időm, mert nagyjából reggel 5-6 fele lehetett, de nem tudom jött egy nővér, megtanított felülni, onnantól pedig engem támogatván el kellett mennem a fürdőig, és segítséggel lezuhanyozni.

Én mindig rohadt erős voltam, olyan csávókat megszégyenítő őserős. Komolyan, a kondi teremben karra gyúrni sem okozott gondot, és hamar meglátszott az eredmény. Most pedig éreztem magamon minden kiló súlyfelesleget. És az első, ami eszembe jutott, hogy olyan érzés, mint ahogyan elképzeltem a klasszikus Piroska és a farkas mesében, amikor köveket varnak az ordas hasába. Pont ilyen felállni a műtét után. Az ülés is borzalmas volt, el nem tudtam képzelni a lábamat lógatva egy magasított ágyról, ahonnan csak épp egy két centit kell tennem a felálláshoz, hogy fogom én ezt megcsinálni. Nem ment. A lábam nem akarta, és úgy semmim.

Nem sok idő van teketóriázni, a nővérek nem hagyják az embert sok a dolog is. Aztán szembesültem a testemmel gondolnánk, dehogyis. Csak ott voltam meztelen, letapasztott sebbel miközben egy idegen nő nézi, ahogy próbálok tisztább lenni. Nem merek mosakodni, nem merek hozzá érni a testemhez, mintha nem is én lennék. Aztán persze csak megtörténik, már amennyire ez lehetséges.

Harmatgyenge vagyok. De még sejteni sem sejthettem, hogy miért. Tudtam, hogy a császár alapból durva dolog, de hát én nem császárral szültem, volt egy hasi műtétem, ahol még csak a méhemet sem vágták fel, mint amúgy a császárnál. De, akkor miért vagyok ennyivel rosszabbul itt bárkinél?

Na, ezt innentől nem csak én nem tudtam még napokig...

Mindeközben eltelt még egy nap. Fogalmam sincs mi történt az első nap. Norbi jött látogatni, illetve volt valami olyasmi kikötés, hogyha egyedül tudok közlekedni akkor adják oda a gyerekem, ha nem akkor max. ránézhetek, amikor odahozzák egy kicsit. Szóval volt a motivációm, hogy felálljak, megtettem. Le is szidtak jó sokszor, hogy ha fekszem nem leszek jobban, de én mégis csak rosszabbul lettem...

Jött az anyakönyvvezető is, képzeljétek el, hogy az ágyamig nem volt hajlandó eljönni a papírjaimért, hanem ott veszekedett velem, hogy igenis álljak fel, és menjek oda a dolgokkal. Mondtam, hogy friss hasi műtétem van, és legyen szíves segítsen, de nem... mondta, hogy akkor apuka aláír vagy tököm tudja... két darab ágyra volt tőlem... Hogy az emberek milyen kegyetlenek egymással (1.példa), és ez egy nő volt... de ebben a bejegyzésben lesz még ilyen.

A doki a műtét óta nem különösebben érdeklődött, és azt kell, hogy mondjam, hogy a szülésznő sem törte össze magát, tudjátok azt hittem, hogy a helyzetre való tekintettel majd jön többször. De ők CSAK A MUNKÁJUKAT VÉGZIK. Szép mondat, érthetjük bárhogy. Szóval másnap este kb. 24 óra múlva, este 10-kor, jócskán lámpaoltás után bejött  a dokim. Megkérdezte hogy vagyok. Erre én minden esetben a bent létem alatt azt válaszoltam: Miért, hogy vagyok? Az igazat megvallva, fogalmam sem volt, hogy vagyok, éppen, hogy csak voltam ezt éreztem.

De ezen kívül csak megfogta a lábaimat, és ennyit mondott: "Lábai nem hidegek, működnek?" (emberi kegyetlenség 2. péda: miért így kell?)

Borzalmas éjszakám volt ezután. Álmaimban nem gondoltam volna, hogy ettől tartanom kell. De tulajdonképpen 2-2 eret lekötöttek a combomban, és a méhemben is. Így éltem túl a dolgot. Azt mondják. Szóval ettől kezdve a nyári 30-40 fokban csak zokniban aludtam, és teljesen kikészültem. Ez a mondat alapjaiban változtatta meg az élethez való hozzá állásom. És megnyertem egy közepes szintű hipochondriát is, ami az elkövetkezendő életemre nézve, hogy is mondjam hát... FASZA!

Aztán a harmadik nap sem lettem jobban. Hála az égnek egy szakmailag a toppon lévő arab nő volt aznap az ügyeletes doki. Rákérdezett a vér eredményeimre. Mint kiderült fal fehér vagyok, a szám is fehér. De én nem láttam magam tükörben a műtét óta. Tényleg fehér volt a szám. Megijedtem magamtól, de nem ilyen szlengesen, hanem tényleg, mikor megnéztem miről beszélnek. Mert tudtam, hogy baj van. Kiderült, hogy rossz véreredményt vettek alapul. Ugyanis terhesen a nők túltermelnek bizonyos véralkotókból, amelyek a szülést követően kiürülnek. Ezt az orvosoknak mérlegelniük kell. Ez nem történt meg. Nagyjából az emberi szervezetet alkotó 5 liter vérből már 3 napja csupán 4 liter folydogált bennem. A szüléssel kb. 1 liter vért vesztettem.

A hemoglobin szintem a fele volt a határértéknek. Nem a normálisnak, hanem a határértéknek a jó-és a rossz között. 115-helyett 60 egység volt. Vért vettek tőlem sokadszorra megint. A vénáim már teljesen kifingtak. Amiből kiderült, hogy amint lehet vért kell kapnom. Ezt egy nővér a címben említett módon így közölte: "Van egy rossz hírem, vért kell kapnia". Egy egyébként is rossz lelkiállapotú embernek ilyet mondani, Jézus...onnantól alig kaptam levegőt úgy zokogtam. Csak az ilyen Vész Helyzet epizódok ugráltak a szemem előtt, hogyha vért kell kapni nagy a baj.

De egyáltalán nem, utána a helyzethez képest jól lettem, és reménykedtem, hogy kapok majd még. Olyan volt, mint az infúziók után. Már én kértem (persze, kérésre nem kap az ember vért), mert éreztem, hogy ez jólesik a testemnek. Két egység vért kaptam összesen, egyet aznap, egyet pedig másnap, egy újabb tortúra után. 

Egyébként a nagyviziten elővették a dokit emiatt. Aki, hebegett habogott, ahogy szokott, hogy ő mondta a műtőben, hogy kéne nekem vér, de az anesztes nem engedte. Az altató orvos? Mi köze hozzá? Az én orvosom a főnök az én ügyemben nem? Lehet nem volt vér? Lehet elmismásolták? Tudjátok mi volt a magyarázat. "Hát olyan jól volt!" (MÁRMINT ÉN) Igen?????? (emberségből 1-es 3. példa)

Oké, szóval a 3-4. nap kaptam 2-2 deci vért. Az már négy deci, reménykedtem, hogy kapok még egyet, de azt mondták innentől  a szerveztem megoldja. Volt más választása? Hála az égnek nem. Ipari mennyiségben rendeltük a cékla levet onnantól termelőktől. Aztán na, itt vagyok végül is, az egy dolog, hogy azóta fél éve már mindig beteg vagyok, de ja vérem, csak van elég.

Elérkezett az 5. nap. Megint jöttek, kérdezgették, hogy hogy vagyok. A dokim ma hazaengedett volna. Én nem akartam. Mondtam, hogy ma még inkább maradok. Ugyanis nagyon fájt a hátam, a derekam. Azt mondták a sok fekvés. Vagy pangó vizelet. Megvizsgálták a vesém, mert kikönyörögtem, ultrahanggal. Nincs bajom. Ne, feküdjek annyit. Vagy lehet műtét közben fájdult meg, mert akkor az ember döntött pozícióban van... Ennyit mondtak, de én tudtam, hogy valami nem oké. Még megfordult a fejemben is, hogy csak nem bennem hagytak valamit. De hát, az már tényleg filmbe illő lenne. Szóval hagyjuk is, hesegettem el a rémes gondolatot...

Szóval maradtam még egy éjszakát inkább. Ez itt abszolút intim, de mindenki tudja, hogy szülés után a kórházból csak akkor mehetsz haza, ha tudsz vécézni a szó minden értelmében. Szóval én nem nagyon ettem egész idő alatt. Megviselt ez a dolog. Meg lehet törni engem is, évről évre könnyebb. Na tehát vannak, akik kamuznak, de mivel fogalmam sem volt, hogy működök-e. Nem mertem volna azt mondani, hogy kipipálhatjuk a WC ügyet, ha nem így van. Szóval elmentem WC-re, és szó szerint pánikrohammal tértem ki onnan. Mert, amit ott találtam az nem volt más, mint egy óriási bennem felejtett gézlabda, amit megszültem az ötödik napon, abban a kórházi mellékhelyiségben. A teniszlabda méretűre dagadt géz 5 napja volt bennem, mint idegen test. Ezért fájt a derekam. És csak isteni szerencse, hogy ez nem otthon történt, és hogy a szülés utáni állapotban fel tudtam mérni, hogy ez mi lehet, és honnan jött, és utána ezzel a bizonyítékkal a kezemben. Újabb mentőakcióra tudtam indulni, ami engem illet.

Ezek után újra megvizsgáltak (nem a saját dokim, a véradós sztori óta rám sem nézett) ultrahanggal, kívül, belül átnéztek. Antibiotikumot kaptam. Elmúlt a derékfájásom szép lassan nem mellesleg, és a gyulladásos (CRP) értékeim is jobbak lettek.

Emlékszem elszégyelltem magam, szülés után az ember vérzik. Megkérdeztem, ezt ilyenkor, hogyan kell szépen csinálni. Ugye nőgyógyászhoz nem illik úgy menni, ha megvan - gondolnánk. De olyan cuki volt az a rezidens csaj, aki egyébként bent volt a műtétnél is. "Ne aggódjon, a nőgyógyászat, az egy ilyen véres hely". És, amúgy tényleg, hát persze, hogy természetes. Ezt eddig miért nem mondta senki? Kis cuki én, aki ezt eddig mindig egyedül csinálta.

Szóval a hatodik napon hazamehettem. A dokim szerint: Minden a legnagyobb rendeben van. Ilyen előfordul, ez normális, ha így vérzik az ember. Valakinek bele is varrják ezeket a gézdarabokat a méhébe, és a végén kiveszik, ha minden oké. Mondtam, hogy aha, igen...

Csak ezt nem belevarrták, hanem bennem hagyták, nagy különbség!

KÉRTEM, HOGY ÍRJÁK BELE A ZÁRÓJELENTÉSBE, DE NEM TETTÉK! Pedig ez normális! Ugye?

Egy hét után varratot szedtek. Szóval másnap visszamentem, vagy két nap múlva a sebem rendben van. Aztán jött az otthoni parasorozat. Trombózis vizsgálatra mentem a hideg lábak miatt, képek a vérmennyiségről, ami ezután meglepetés szerűen érkezett, és minden egyéb megpróbáltatásról, hogy úgy mondjam. Az a rohadt nagy baj, hogy egyedül hagynak a kérdésekkel. Nem tudtam, hogy mi normális, és mi nem. És, az én speciális esetben kiváltképp. Ezentúl minden menstruáció egy rettegés. Miért vérzem? Honnan? Oké ez így? 

4 hét múlva. Aggodalmaim sokasodtak.Mindenki ellenzése ellenére visszamentem a dokihoz, azért, mert úgy gondoltam, hogy ő volt ott, ő tudja mit csinált, ő tud frankót mondani. Azt mondta:

Ha innentől kezdve fáj a hasa. Háziorvos, vagy belgyógyász. Nekünk már nincs dolgunk egymással!!!

Tudjátok kicsit sértő volt, de örültem neki! Hat hetes kontrollnak betudtuk. Két hétre rá pedig elmentem valaki máshoz, aki újra átnézett, hogy megállapítsa, minden viszontagság ellenére:

MINDEN RENDBEN!<3

Tudjátok van úgy, hogy a lélek, és a test is lassan gyógyul. Ez most éppen ilyen. Még nem múlt el, még nem sirattam meg igazán, mert dolgom van. És, ameddig dolgom van, addig élek!