Az utolsó bejegyzésemet így fejeztem be, mert tudtam, hogy miről írok majd ezután. Azt viszont nem tudom, miért várják el tőlem, hogy mindig hatalmas mosollyal mászkáljak fel alá csak mert terhes vagyok. Erre nem igaz a mondás, hogy a terhesség csak egy állapot. Állapotosság? Igen. Néha tök jó, néha meg picit nem, ezt vállalom.
A gyakorlatban persze csomó cuki-muki dolgon megyek keresztül, tényleg ez nagyonis így van. Ha babaruhát veszek egy boltban gratulálnak, és nem kell magyarázkodnom a plusz kilóim miatt, csak odaadják az árut, és igen basszus tényleg megtörténik; végre terhes vagyok!
Szóval emlékeztetnek rá úton útfélen, a buszon például a minap egy öreg néni akarta átadni a helyét. Filmbéli pillanat volt: a körülöttünk villamosozó csávók csak fejtegették a szituációt, miért akarja pont rám lőcsölni a helyét az aktuális fővezér néni a villamoson, aki persze addig nem nyugodott meg, amíg valakire rá nem tukmálta a két perccel azelőtt szinte „ipi-apaccsal” megszerzett helyét. (Dobpergés) egy nálánál vagy öt évvel fiatalabb őszes hajú társára esett a választás, miután én nem akartam azt a helyet.
Szóval az én terhességem valahogy inkább olyan, mint én. Órákig tudok barangolni a különböző oldalakon, hogy valaki megmondja, milyen elvek mentén leszek én az a nagybetűs „JÓ ANYA”. Gáz, nem gáz engem elszórakoztat, amíg metrózom elolvasgatom a kommentelők háborúit, de nem simogatom a hasam közben, mint, tudjátok vannak azok a dinnyeárusok (kint 40 fok) félúton Balaton felé.
Úgyhogy, és ez nem magyarázkodás szeretem ezt az egészet, de nem úgy, hogy közben varázsgömbnek tekintem Patrikot, akit folyton simogatnom kell.
