37. Het. A nagy CTG ügy (második rész) #ctg #mostsementsimán
Aki követi a blogomat az tudja, hogy egy hete milyen megpróbáltatások értek amikor CTG-n voltam. Egy hete rettegek attól, hogy majd mi lesz ma. Fél8-ra kellett mennem, és nehéz éjszakám volt, óránként felkeltem és csak azon aggódtam, hogy minden rendben legyen ma. Ébredjen fel velem Patrik és 20 percnyi kórház után mehessünk haza.
A dolgok pedig mindenféle mondhatni kötelező kóla-energiaital és csoki trió ellenére sem nagyon akartak beindulni. Patrik nem az a reggeli gyerek ez már biztos. Én viszont egyre feszültebben néztem a CTG görbét, fészkelődtem az idegességtől. Tudtam, ha nem fog eleget mocorogni nem engednek majd haza. Mire a CTG-s hölgy odajött „Ne ficánkoljon ennyit anyuka, mert a gép fájásként jelzi a dolgot, és minél nagyobbak a fájásai legalábbis a papír szerint annál nagyobb az esélye, hogy akkor azért tartják bent”.
Ezt nem hiszem el – gondoltam. Itt nem lehet jót csinálni, és már megint megtörténik. De hát nem csak én várok a CTG-re, márpedig a kórháznak nincs elég kapacitása rendelési időben megvárni h Patrik felkeljen, akkor majd maradok… Ezt nem is értem. De a tapasztalat azt mutatja, hogy itt így működik, mindezt pedig az elővigyázatosság számlájára írhatjuk. Ha tetszik, ha nem!
Végül csak sikerült az a cikkcakkos vonal, meg is kaptuk a dicséretet egy órányi szenvedés után, hogy valószínű a dokim örül majd ennek az eredménynek. Nem tudtam mitől féljek, hogy a dokim az ambuláns orvos ma, vagy ha nem. Hamar kiderült, hogy a fogadott orvosom épp vadászni van, úgyhogy más értékeli ki a lapom. Kicsit bevallom fellélegeztem, gondoltam hogy ezek a „kamu fájások” nem fognak akkor bekavarni nekem és hamarosan kijutok az épületből.
MÍGNEM, (ha ez egy sorozat lenne valószínűleg ez lenne a reklám helye) ugyanis a rémálmom vált valóra, amikor kiderült, hogy a rettegett doki rendel. Akiről a terhes patológián már épp eleget hallottam – Ennél a dokinál csak három dátum van, amikor nem tart bent - visszacsengtek a fülemben a vészjósló szavak. Szerintem nem féltem még ennyire. A szóbeli érettségi előtti percek jártak a fejemben, és az, hogy ez olyan érzés csak sokkal rosszabb.
Kisvártatva ennyit hallottam: „Valami Barna”. Mondták, hogy majd szólítanak, gondoltam magamban: ez lenne az? ¬Majd egy 10 perces beszéd következett arról, hogy egy szar vagyok, aki többet hízott a kelleténél. Aki még azt sem tudja, hogy 2 és fél liternél nem ihat több vizet egy nap. És a non plusz ultra, hogy akinek ki kéne oktatnia a saját orvosát ennek a tököm se tudja kinek a hatására a kórházi szabályzatról. Miszerint hetente kellene járnom vizelet ellenőrzésre. De mivel ezt én eddig nem tettem meg, azonnal menjek el a helyi védőnői szolgálathoz vérnyomást méretni, és a fehérje tesztre. (Ami egy terhességi teszthez hasonló gyors teszt... bár a kórházban is lenne erre mód, megint csak megkaptam, hogy kapacitás viszont nincs rá, hogy megcsinálják). Pedig ennyi: műanyagpohár-pisi-teszt és máris ott az eredmény, itt még csak 3 percet sem kell várni….
Mindeközben hatalmasra nyitottam a füleim mivel a kórházi telefon max. hangerőn pörgött előttünk a „kedves” doktor úr, pedig szó szerint a bajsza alatt makogott száját a kezével eltakarva. Jó mondom, akkor hol találom ezt a védőnői szolgálatot? „Mit gondol maga, hogy itt le fogom diktálni, keresse fel a területileg legközelebbit. Ha pedig kiderül, hogy toxémiás (tünetei: magas fehérje a vizeletben, magas vérnyomás kéz és lábdagadás), akkor jöjjön vissza azonnal. Akkor meg kell császározni”…
Bakker! Kedden voltam teljes laboron, és tök jók az eredményeim… „Itt öt nap is számít”. Tudjátok, most meg Pünkösd jön. Ki mer kockáztatni? Bármennyire is felesleges hülyeségnek tartottam, anyai ösztöneim nem hagytak nyugodni. Szerencsére a védőnőm túlórázott miattam, és meg tudtuk csinálni a tesztet még idejében, ahol kiderült, hogy semmi bajom nincs. Kivéve, hogy a kényszer kóla miatt kicsit magasabb a vérnyomásom. Persze szóltam is neki, hogy semmi jóra ne számítsunk még ideges vagyok, rohantam és most már biztos, hogy cukor sokkot is kaptam.
Még oldalakon át lehetne sorolni a mai nap megaláztatásait. De semmi sem ért fel azzal a megkönnyebbüléssel, hogy végre itthon vagyok. Nyertem! Nyertem egy hetet, amit biztos nem kell bent töltenem.
Tudjátok, nem érzem magam felelőtlennek, amikor úgy alakult első dolgom volt bemenni az ügyeletre gondolkodás nélkül. Gyakorlatilag panaszmentesen vészeltem át az elmúlt hónapokat. Mégsem hallottam mást hetek óta, csak rémisztgetést fenyegető koraszülésről és sürgősségi császárról
És nem az a legrosszabb, hogy engem érzékenyen érint a felettem kavargó szavak súlya hanem, hogy egyre kevésbé tudok magunkra koncentrálni és felmérni azt, amit az ösztöneim súgnak. Úgy érzem, hogy bizonygatnom kell. Jól vagyunk! Hogy töltekezzen így az ember? Hogy legyen pozitív, ha úton útfélen letörlik a mosolyt az aráról, az arcomról!?
