Ma úgy gondoltam, hogy kirúgok a hámból, és elmegyek pedikűröshöz. Mivel a 39. hetemet éppen ma töltöttem be, így nem sok esélyem volt előre bejelentkezni bárhová, szinte mindenórásként nem egyszerű tervezni. Persze szeretek adni magamra, de körmösként a szabadidőm, és pénzem általában nem a szépségszalonok forgatagában tűnik el. Ma mégis úgy gondoltam, hogy egy jó darabig ez lesz az utolsó „én időm” aztán Patrik mit szólna, ha először gáz lábakkal látná meg az anyját. Szóval inkább, minthogy visszavonulót fújjon.

A szokásos szalonos csacsogásban pedig felmerült a kérdés, hogy szeretek-e terhes lenni? Aztán arra gondoltam „fúúúúhhhhhhha”- nem könnyű kérdés, most vagy azt mondom, hogy igen, vagy itt maradunk zárásig. Amúgy: az egész időszak alatt folyton változott az álláspontom, bevallom voltak napok, hogy inkább egyiket-másikat kivettem volna szabinak, ha lehetett volna. Ha dolgozol is jár havi két nap, de hát itt más a téma.

1.
Az első három hónapon szinte csakúgy átnyargaltam, vagy átaludtam? Talán ez a pontosabb, ugyanis folyamatos álomkór volt rajtam, de valami borzasztó volt. Körülbelül csak addig voltam két lábon ameddig bementem a melóba, ahol lehuppantam a székembe és azt hiszem valami jó arc hasonmásom megcsinálta a körmöket, amíg én a mellette lévő masszázságyban vártam a műszak végét. Közben pedig imádkoztam, hogy a „caffee to go” fanok ne most jelentkezzek be, mert az egykori életmentő ital a legfőbb ellenségemmé vált. Persze ez az egész csak álom volt én reszelgettem ott, és jöttek a kévá-cigi arcok is.
Otthon pedig a kutya kaja szaga volt, ami segített, hogy tartsam a verseny súlyomat.

2.
Azt mondták az okosok, hogy nem kell aggódni az első időszak émelygései és az álomkór hamarosan a végéhez ér. A második trimeszter elhozta a várt sikert, végre egy szép nap kipihenten ébredtem. Jobban ment a munka, és beindult a fészekrakó ösztönöm is. „Mindent elrendezni a szülésig, mindent elrendezni”- zakatolt a fejemben. Mára ez kissé elcsitult, de akkor nagyon éltem. „Mindenhez még gyűjtögetni, minél hamarabb kész lenni” – mondogattam magamban. Ez az időszak motivált a munkában, felpörögtem, és közben elkezdtem félni, vajon milyen lesz a vége mikor majd lelassul minden. Ha egy perc nyugtom volt rögtön unatkozni kezdtem. Még ki se sütöttek az első napsugarak a hosszú tél után, már minden ablak csillogott villogott, és az erkély is készen állt a grillszezonra.

Közben azt is megtudtam, hogy mi az, hogy „sok a savam”, annyiszor hallottam már ezt, de valójában fogalmam sem volt, hogy miről beszélnek. A tej jó barátnak bizonyult ebben a szakaszban, míg az esti salátázások ellenséggé váltak, és kezdetét vette a buta étrend is ezzel. Végül pedig a tej is ellenem fordult. Itt végleg szakítottam a korábbi normális táplálkozási szokásaimmal. A nagy hamburger szörny pedig bekebelezett.

Bár a reggelik ezidőtájt’ olyan hamar köszöntek vissza, hogy nem egy alkalommal a WC-tető és a WC mögötti csempe freskói lettek, ha csak néhány pillanatra is… szóval én nem az elején hánytam. De legalább ezek a hányások nem viseltek meg, nem olyanok, mint a másnapok rutinszerűek, jönnek mennek de közben jól vagyok.

Aztán persze egy kis vérzés is borzolta a kedélyeket, talán visszagondolva nagyobb volt a pánik, mint a tényleges probléma, na de ezen a ponton értettem meg, mi az igazi felelősség! Hogy én, már többé nem vagyok én, NEM CSAK ÉN VAGYOK. Be kell csuknom a szememet és látnom kell a kisbabám, el kell hinnem, hogy tényleg ott él bennem, és nem csak képletesen. Megértettem, hogy mit jelent az, hogy én bírom, de a pocakom nem. Elkezdtem ilyen mondatokat használni, hogy: „nem a lábam fáradt el, hanem a hasam és nem tudok tovább sétálni”. Amennyire bután hangzik annyira valós!

3.
Végül a harmadik trimeszter nem hozott hatalmas változást, de a tempó végleg lelassult. És minden közhely értelmet nyert a cipőt felvenni tényleg nem egyszerű, de a bugyit sem. A szőrtelenítés már régóta csak emlékezetből működik, de egyáltalán nem lehetetlen. Hogy a hasad lép be először bárhová, aztán csak Te. Hogy lehajolni felér egy edzéssel, mert az utat még látod lefelé, visszafelé már remegnek a lábak. Hogy az ágyból kikelni reggel olyan, mint a dagi fiúnak cselgáncsedzésen. Pörögsz jobbra-balra, de végül alul maradsz, és, ha hajnali 5-kor felébredsz elgondolkozol, hogy érdemes-e visszafeküdnöd, mert max. még 6-ig bírsz aludni, de ezt a malac a jégen érzést nem köszi, egy nap egyszer bőven elég végigélni, mert még saját magad előtt is ciki.

És nekem személy szerint a kézzsibbadásom a 30. héttől frankón működik, szóval a kezek támasztó ereje helyett, ilyen pocakos Jacki Chan láblendítéssel adom meg a kezdőlökést bármilyen mozdulathoz, amire szükség is van, mert egy fotó kiállítást nyithatnék a gravitáció hatalmáról. A képeim között szerepelnének a szétszórt száraztészta, a gyufaszálak, vagy az üvegszilánkok is.

Ilyenkor kifejezetten jól jön, ha olyan jó fej párja van az embernek, aki csak annyit mond: „Hogy hagyjad Életem, ha hazaértem felszedem”. Persze én igyekszem segíteni, mert hát mindent megoldok: „Jaj köszönöm szépen, ide egyhelyre gyűjtöttem, amik ma leestek” – mindeközben a papucsommal és a víztől manccsá dagadt lábammal söprögető mozdulatokkal kihozom a helyzetből a maximumot.

Szóval igen, szeretek terhesnek lenni. Megismertem magamat, magunkat máshogy néha sírós volt, de sokkal többször nevetős, és ezért már önmagában megérte!