Telepi nyár #panelnyár

Hogy milyen a nyár a panelben? Meleg és cigi szagú. De a valóság egyébként merőben más is tud lenni, csak meg kell látni a szépségét.

De előtte elmesélek valamit: emlékszem mikor szerettem meg az írást. Nyolcadikos voltam, amikor az év végi vizsgára készültem. Egy rahedli verset kellett megtanulni, illetve verselemzést. Korábban nem értettem a verseket aztán Tóth Árpád: Körúti hajnal című költeménye után minden megváltozott. Ezt a tételt húztam, és a felelet közben azon kaptam magam, hogy nem a bemagolt szöveget mondom, hanem megélem minden mondatom, és akkor megértettem, hogy milyen a sorok mögé látni. A vers amúgy a reggelekről szól, amint a költő végig sétál a Körúton munkába menet, és hogy azok a hétköznapi dolgok, mint egy poros kirakat, hogy lehetnek mégis mosolyra fakasztóak egy szürke hétköznap. Azóta imádom a reggeleket!

Szóval valami ilyesmi eltölteni a lakótelepen egy egész nyarat. Távol a barátoktól, összeizzadva egy egyébként iszonyat aranyos újszülöttel. Az első néhány és perzselő meleg hetet a négy fal között kellett tölteni, ahol azt hiszem az elmúlt évek „tévéhiányát” pontosabban „nem-hiányát” alaposan kiélhettem. Utálok tévézni, és amikor annyira buta műsorok mennek, hogy egy idő után fejben társadalomkritikát gyártottam az Asztro Show-ról akkor rájöttem, hogy változtatnom kell. Hozzáállást kell váltanom, mert ez így nem oké.Így "voltam én ott" az összes fesztiválon, a hőségriadó idején, pedig bebarangolhattam minden strandot a nappalimból egy üveg jól behűtött Janával a kezemben.

Sajnos a párom nagyon sokat dolgozik, és gyakorlatilag egész nap „egyedül” vagyok Patrikkal. Egy magamfajta kommunikatív nőt pedig nem elégíti ki az egész napos gügyögés. Nyilván elengedhetetlen hiszen elsősorban főállású anya vagyok, és most ez a feladatom. De az anyaság mellett egy kicsit azért még én is vagyok, és ez nem bűn.
Még nem épültem be a „játszótéri banditák” közé, vagyis nincsenek állandó sétatársak, de ez nem baj. Mikor tologatom a babakocsit van időm a gondolataimra, amire már régen nem volt ennyi, ezek a bejegyzések is ilyenkor születnek, fejben legalábbis.

Elnézegetem az embereket, itt nem ciki tangapapucsban, és ímmel-ámmal összeválogatott ruhákban sétálgatni egy Magnummal a kezemben. Ez nem a belváros ahol sztájlisztokat megszégyenítő módon ugrunk le a boltba, betűrt cipőfűzőjű Nike-ban összeöltözve a gyerekkel egy Starbucksos kávéval a kezünkben. Ez itt a telep, de nem kell, hogy szotyit törjünk kéz nélkül nyelvvel, szerencsére van átmenet. Ezek vagyunk mi Patrikkal. Patrik itt megteheti, hogy 40 fokban egy sima pelussal tegye tiszteletét a bámészkodó öreg nénik előtt, én pedig flip-flopban kísérem a konvojunkat egészen a piacig.

Egy idő után azon kaptam magam, hogy mint egy kis faluban boldog boldogtalannak köszön/köszönök. Ha kutyád van azért, ha gyereked akkor azért, ha nő vagy, akkor meg azért. Ismerem a kukást, a kisboltost, a CBA-s dolgozók beosztását. Tudom, hogy mikor kerülök sorra egyből a postán, hogy a piacon kinél jó a sárgadinnye, a Spárban, pedig már nem kell szólnom, a biztonsági őrnek, hogy nyissa ki a kis beléptető forgókát, mert babakocsival nem férünk be. Apróságok ezek, de valahogy magára talál az ember benne.

Aztán persze már a bolt előtt tüskéző félcsöviknek is „sziával” köszönök, ők gondoskodnak arról, hogy a telep átlagos alkohol szintje ne menjen egy bizonyos szint alá. Négy után pedig nem tudok úgy végig sétálni a házak kis parkjai között, hogy egy sárga pad is szabadon árválkodna. Ilyenkor pedig szisszen a sör, és legalább a Barátok Köztig megy a pletyi. A játszóterek homokozói ezzel szemben legkésőbb fél 8-kor kiürülnek, mert jön a fürdés idő. Így megy ez, és hogy mi mikor is fogunk bekerülni ebbe a telepi vérkeringésbe számomra még kétséges. Még látom magunkat kívülről is, de már egyre mosódik a határ.

Telepi mami lettem, belvárosi szívvel, aki az éjszakai szoptatások után az erkélyről nézi a Gellért-hegyet és visszaemlékszik arra a lányra, aki egy borosüveggel a kezében mindig is erre a nőre vágyott, aki most az erkélyen mereng.