A folyosós incidens után, jöhetett az "édes álom", és a hangolódás a reggel hét órái szülésindításra. A szobánk pislákoló neonfényei a kórházi közeg, és a lelkiismeret furdalás (mert persze rohadtul az volt, hogy én nem figyeltem, vagy miért történt ez)... a gyötrő érzések nemigazán hagytak aludni, akkor még nem is beszéltem arról, hogy tökre nem éreztem azt, hogy szülnöm kéne. Kicsit olyan volt, mint amikor úgy mentem el hosszú távot futni, hogy nem volt semmi erőm, és csak futottam, de a pulzusom nem emelkedett meg, meg semmi. Apatikus volt egy kicsit. Úgy voltam vele, hogy ezt már meg kell csinálni, ha van erőm, ha nem. Ha aludtam, ha nem. Ha ettem, ha nem...

Reggel 7-kor a szülésznőm várt egy kis beöntésre, de ez az egész csak akkor tűnik borzalmasnak, ha még nem szültünk, ha már szültünk, tudjuk, hogy ez az egész nevezzük rituálénak, csak egy aprócska színfoltja, hogy úgy mondjam a végkifejletnek. De úgy voltam vele, hogy csak csináljuk, legyünk túl mindenen, és tartsunk már a babázásnál.

Azt tudtam, hogy meg tudnom csinálni, meg tudom szülni a gyerekemet, fizikálisan képes vagyok rá. Egyszer már megcsináltam, csak ez éltetett akkor. De nem akartam mindenáron "természetesen" szülni. Bár nem sok természetes volt ebben sem, szóval mondjuk, hogy hüvelyi úton. De az meg olyan intim, szóval mégiscsak maradjunk a természetes szónál, de csak a formalitás kedvéért.

Elöljáróban: Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy előző nap csináltak egy utolsó ultrahangot, amin ez hangzott el: " ha így nézem 4200 gramm, ha úgy, akkor pedig 4600 gramm" mármint a baba. Szóval azt tudtuk, és ők is, hogy valószínűleg jócskán 4 kiló feletti gyereket hordok a szívem alatt...

Egy gyors zuhanyzás után már a szülőszobán folytatódott, vagy inkább kezdődött a dolog. Patrik születését, már sokszor, többféle képen elmeséltem, de most is el kell. Később megérted, hogy miért. Akkor zselével indítottak nem használt, majd semennyi oxitocin, és aztán az epidurál sem igazán, ezeket túl is adagolták, (ami miatt a következő 24 órában nem tudtam felállni sem, és nagyon fájt a fejem)... Majd jó sok óra után burkot repesztettek majd, magamra (magunkra) hagytak, hogy ebből nem lesz semmi, csak császár. Az oxit feltekerték, már ömlött a kezembe az infúzió, amikor a burokrepesztés hatására mégis megszültem Patrikot, kis híján vadoni körülmények között egymagam, pontosabban kettesben Norbival mindössze két gyors tolófájásból. Norbi rohangált a kórházba, hogy "Orvost, orvost!", mert épp tényleg szültem. Aztán el kellett kapni Patrikot, mint a filmekben. Szóval ez természetes? Nem, Patrikot kierőszakolták mesterségesen, és borzalmas nyomot hagyott bennem ez az egész, de ezt most ne részletezzük.

Ezt a történetet elmeséltem az orvosomnak a magánrendelések elején, és hogy mindezek ellenére, nem szeretnék császárt, mert szeretném felülírni az emléket. Ha lehet, el szerettem volna kerülni a műtétet. Kicsit jobban belemélyedtünk a témába, és azt mondta akkor, hogy: ez nagyon fájhatott nekem, és hogy ez elég embertelen volt. És, hogy nem kell ilyen áron természetesen szülni, bár a nőt, nyilván... így találták ki. Na, ezt nem szó szerint így mondta, de ez volt a lényege. (Ezt egyébként én is így gondolom, nem ragaszkodtam a természetes verzióhoz).

Ekkor megnyugodtam, hogy nem lehet baj! Biztonságban vagyok! Nekem pedig nőként ez az egyik legfontosabb, a párkapcsolatomban is, meg mindenhogy!

Vissza a szülőszobára

Zselével indítottak, ami egy spermához hasonló anyagot tartalmaz, ami segíthet beindítani a szülést kb. két óra amíg elkezd hatni, majd további 4 - 6 óra a működési ideje, hogy úgy mondjuk. Ezt pl.: akár éjjel is nyomhattuk volna, mert nem hatott. Ahogy azt én előre is jeleztem, hogy ezt hagyjuk ki. Szóval kb. délután 1-ig ott unatkoztunk, meg megfagytam egy szál semmiben a szülőszobán, mert nem történt semmi. Aztán az oxitocin is lement, meg még egy. A doki szerint más nők ettől már a falat kaparják. Nekem pedig semmit nem ért. Ezeket ugye sejthette volna, de azt mondta minden szülés más. Ez egyébként így van, de egy közös pont éppen akadt a sztoriban, ez lennék én.

Közben hadd ne mondjam, hogy jött és időnként vizsgálgatott "Ez egy kicsit fájni fog", kicsit próbált manuálisan rásegíteni. MINDHIÁBA KÜLÖNBEN! Na, ha valami embertelen basszuskulcs akkor az, az amikor kézzel próbálják az ember méhszájat tágítani, hát... ez egy megerőszakolása a nőknek konkrétan. Köszönöm nem! Aztán jött az oldal csapkodás, meg a tanakodás, hogy mi legyen:

"Hogy szülte meg az első gyerekét?" Hát, mondom (nyilván nem emlékezett, vagy nem akart az előző szülés "élményemre") Gondoltam, hogy csak nem lesz ekkora szemét állat. Biztos, hogy nem csinálunk majd mindent ugyanúgy, mert eddig kísértetiesen ugyanaz történt. És, hát én gyökér, mondtam, hogy zselé, oxitocin, majd végül a burok repesztéssel sikerült, meg még egy kis oxi... Nem mintha amúgy nem ez következett volna. Csak így még én is kimondtam...

Hogy miért mondtam el? Mert akkor még álmaimban sem gondoltam, volna hogy ez következik: "Na jó, akkor repesztünk nem tudunk mit csinálni, aztán várunk"

Várunk? Gondoltam magamban, hogy már este van, reggel 7 óta itt vagyok, és fáradt vagyok. Nem aludtam. Nem fog kijönni. Tudom, érzem. Ne várjunk. Császározhatna már. Kérdezgettem, hogy mikor? Mindig csak azt mondta, hogy várunk. De én tudtam, hogy felesleges. Lehet, napokig várhattunk volna, amúgy simán...

De megcsinálta bassza meg, és nagyon fájt utána, de nem jöttek rendesen a fájásaim. Ott szenvedtem, mint valami árokszélén elütött kutya, akinek már csak egy lába van az égbe, mert, hogy pont így volt. Már ültem, álltam, és egyszerűen nem, és nem jött ez a kisfiú. Aztán mondták, hogy toljak egy fájásra kétszer. Megmondom őszintén, hogy nem volt már semmi erőm, és életemben először úgy istenigazából, úgy mint amikor az ember az életéért KÖNYÖRÖG, könyörögtem, hogy kérem, hogy császározzon meg, mert nem bírom, elfogytam, nincs már erőm. Szó szerint is emlékszem erre, pedig nem voltam már ott. És minden fájással egyre inkább nem voltam ott. Már a szenvedéshez sem volt erőm, azt éreztem, hogy elájulok nem megy, hiába kínoz bármeddig, kezdem feladni, teljesen gyenge vagyok. Sírtam, összekuporodva a fájdalomtól, jobbra, balra dülöngélve, hogy császározzon meg.

"Na jó, ezt fejezze be! Én vagyok az orvos, és én döntöm el, hogy mi lesz!"

 Soha, SOHA, a büdös kurva életbe nem fogom elfelejteni, hogy milyen egy kegyetlen fasz volt. Mekkora egy szemét állat, aki élvezte, hogy az a szerencsétlen nő, aki én volnék, ott szenved, és tudtam, hogy ez így nem lesz oké! Tudatában vagyok a testemnek kurvára pontosan, és ha valamikor akkor ott, és akkor méginkább abban voltam.

De hát mit volt, mit tenni, telt múlt az idő próbáltam erőt gyűjteni nem tudom honnan, és egy fájás alatt nyomtam kettőt. Szinte nem voltak néhány másodpercnél hosszabbak a fájásaim, és nem is fájtak annyira, mint Patriknál. Mondjuk ott meg az volt a kegyetlen.Na persze ettől még fájt leírhatatlanul, csak ugye össze tudom hasonlítani a kettőt. Éreztem, hogy ez most más, nem olyan megszülök tőle fájás. És én bassza meg nyomtam kettőt, és nem végig fájásra hiszen az kevés volt ahhoz, de csináltam, amit elvártak erőből, mint egy konditeremben, amikor már rohadtul istentelenül fáj, de kinyomod azt a súlyt, úgy szültem meg végre, végül természetesen a világ legcukibb 4630 grammos kettlebelljét, akit Kornélnak neveztünk el.

Kitörő öröm, és boldogság Norbi arcán, a Kornél rajtam, még meg sem tudtam nézni, felkapcsolódtak a villanyok, egyre többen lettek a teremben, a gyereket és a Norbit kivitték, kiküldték, én meg egyre jobban remegtem, és nagyon fáztam...

Mondtam, hogy ebben a bejegyzésben megszülünk, de a következőben egy kicsit bele is halunk majd. Ahol majd elmesélem, hogy történt, hogy egy perc alatt a legjobb, és a legrosszabb dolog egyszerre. Hogy szakították el tőlem Kornélt, és hogy mentettek meg.