Talán ez az egyik olyan bejegyzésem, ami a legtöbb fejtörést okozta: „megosszam, ne osszam!?” – zakatolt a fejemben már egy ideje. Aztán úgy döntöttem, hogy nem szégyellem magam, mert valakinek meg kell mutatnia, mi a helyzet az Instán innen, és túl.
Szóval Patrik szombaton lesz négy hónapos, én pedig a kiindulási súlyomhoz képest 26 kiló plusszal mentem szülni. Ebből pedig már „csak” hat kiló van rajtam. Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy igen intenzív, sportos korszakomat éltem akkor, mikor megtudtam, hogy a kisfiammal várandós vagyok. Nem szerettem volna kockáztatni, ezért viszonylag hamar (kb. félidőnél minden fajta mozgást abbahagytam). Így hát ez a hat kiló, nem az a hat kiló, de már fél siker lenne, ha a számok emlékezetnének megboldogult önmagamra. (Ja, és persze sosem voltam modell alkat, nem is vágytam ilyesmire).
Aztán persze jöhet az izomépítés is közben szép lassan. Bevallom, nem sietek, apránként kúszok vissza a sportos önmagamhoz. A szélsőségek embere vagyok, általában mindent teljes gőzzel csinálok, vagy sehogy. Sajnos, (nem követendő) de ez nálam a sportolással is így van. Engem simán a fellángolások nagykövetévé választhatnának. De az egyszer fent, egyszer lent állapotban legalább van fent, ami mindig motivál, szóval a saját magam példaképe is lettem, vagy mi…
Vagyis, ha egyszer sikerült elérni a célomat, akkor most is fog. A korona a vívódásaim csúcsán, pedig, hogy most már anya vagyok, akinek példát kell mutatnia a kisfiának. Szóval, nem leszek olyan, aki köles golyón nevelgeti a gyerekét. De a Nutellás kenyérnek is, mint mindennek ára van, aki sportol, az megérdemel egy kis földi jót. Valahogy így vagyok ezzel én is. Persze a józanész keretein belül. Ott, ahol a változás még kézzel fogható.
De nem csak a kilók nehéz terhét kell magamon viselnem, hanem a csíkokat is, amik tetoválásként emlékeztetnek arra a kilenc hónapra, aminek a gyümölcsét nap, mint a kezemben tarthatom. És engem ez a legkevésbé sem zavar. Sokan szégyellik, de szerintem a legfontosabb, hogy aki társként mellettünk van, az elfogadja azt az új valakit, aki immáron nem csak egy egyszerű barátnő, de anya is.
A hozzám hasonló anyáknak nincs makulátlan bőrük, kicsit lazább a nagy pocaktól, kicsit csíkos imitt amott, pedig a hasamat, mint valami varázsgömböt kenegettem egész terhesség alatt, teljesen feleslegesen. De nem számít, és a strandon sem számít majd. Én nem ítélem el az olyan nőket, akik ilyen testtel jönnek szembe velem a parton, mert azt hiszem pont az ilyen nőkben, mindig van egy jókora akarás, egy adag nyughatatlanság, vagy egy az enyémhez hasonló szép történet, és ebben nincsen semmi ciki.
Egyet szeretnék csak, hogyha már idén ki kellett hagynom a strandot, jövőre a tőlem telhető maximális magabiztossággal lépjek ki a flipp-floppmban. Ezt a magabiztosságot, pedig nem a „Fogadjunk el mindenkit, úgy ahogy van”- mostanában egyre népszerűbb jelszó nevében szeretném megtenni.
Sokkal inkább a magamhoz képest elért maximumot szeretném ünnepelni az első nyári napsugarakkal. Rengeteg van már mögöttem, de több előttem, szeretnék példa lenni, a magam történetével. A mai állapotról tanúskodik ez a két kép. Szóval igen, a ruhák sok mindent elrejtenek. De nekünk mindennap tükörbe kell néznünk, én már várom, hogy ÉN mosolyogjak vissza magamra. Ja, és még valamit: hogy szponzoráljon egy zöldséges.
Köszönöm!
