Gáz vagy nem gáz, én nem tartom kihagyhatatlannak az efféle ünnepséget. Annak idején természetes volt, hogy házasodtak az emberek. Szinte kivétel nélkül Isten színe előtt is, na meg a bürokrácia előtt fejet hajtva az Anyakönyvi Hivatalban meg pláne. Ma már a vallásosság kevésbé jellemző a fiatalok körében, így ha csak a szülők elvárásának nem kell megfelelni, akkor marad a polgári esküvő, vagy a karibi menyegző kettesben, de az sem elsősorban a romantika, sokkal inkább az anyagiak miatt.
Számomra egyébként az utóbbi még szimpatikus is, ha választani kell, végülis egy nyaralás némi formalitással egybekötve, na meg aztán nem is minden országban hivatalos az efféle házasság. Komédiának legalább jó.
Szóval szép dolog meg minden, de inkább ide azzal a pár millióval, mint oda. Nyilván, ha valakinek fontos a házasság, mint intézmény azt nulla forintból is megvalósíthatja egy napsütéses kedd délután a hivatalban. Számomra nem az.
Ha már lánykérés, és esküvő nem a híres agancsos étteremben szeretnénk egy svédasztalos kalákát. Hanem akkor már habos-babos ruha kell, frizura és fejdísz, smink és műszempilla, műköröm és szexi párzásra hívogató aláöltözet, a férjnek pedig pepitában ugyanez. Na jó, a lányos csecsebecséktől eltekintve. Helyette van szakállfestés, hajigazítás és ki tudja még mi minden más.
Amikor bejelentettem, hogy terhes vagyok, szinte mindenhol megkérdezték hogy: „És mikor lesz az esküvő?”. Már elnézést, de elegánsabb lett volna úgy kezdeni, hogy esetleg szeretnénk-e házasodni. Aztán a gátlástalanabbja még magyarázatot is követelt, hogy, hogy hogy nem szeretnénk. Sőt nőként ez egyenesen elképzelhetetlen, hogy én ezt így gondolom. Hiszen minden lány eljátszott a gondolattal függönyből eszkábált fátyollal és pokróc menyasszonyi ruhában a derekán, hogy ő belőle bizony királylányos ara lesz.
Igen ám, de akkoriban még játékpénzzel fizettünk. Most viszont egy szép napon mérlegre kell tenni annak a sok pénznek súlyát, aztán felmerül a kérdés, hogy ez-e a boldogság mértékegysége!? Szerintem nem. Egy olyan világban, ahol a házasságok többsége válással végződik és a másik oldalon valakinek esetleg pont a te fájdalmadból telik vacsorára valóra ott feltétlenül szükséges ez? El kell adnom magam, és adózni valami olyasminek az oltárán ami nélkül én, és mi érezzük ugyanazt a köteléket, mint azok akiket a papír is kötelez? Nem hiszem. Ha pedig csak a társadalmi nyomás bélyegez meg minket a kötelező hacacáréval, akkor inkább nem köszönöm.
A zabi gyerek kérdése pedig egy maradi dolog, ahogyan a házasságig tartó szüzesség is. Ugyebár mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, akiről biztosan tudja, hogy nem szeplőtelenül állt az oltár elé. Köszönöm, akkor erről ennyit is.
A szeretet ki lehet fejezni másképp, és meg lehet pecsételni kettesben. Hiszen két ember érzelmi kapcsolódása nem egy nap egy meghatározott percében történik, és tart majd örökké. Ez egy belső elhatározás, hogy én eldöntöm, hogy lehorgonyozok és kitartok valaki mellett bárhogy is alakuljon.
Én elköteleződtem, mi elköteleződünk egymás felé, valahol titokban mindenféle ceremónia nélkül. Hiszen ez valójában a kettőnk lelki összefonódása. Ami megtörténik minden egyes alaposan megélt közös pillanatban, és ez az, ami kitart a nehéz időkre, ebből merítünk erőt, amikor fordulóponthoz érkezünk.
Ezzel együtt maximálisan megértem, ha valaki valóra váltja a mesét, és ezekkel a pillanatokkal egészül ki az élete. Vannak, akiknek szükségük van lépcsőkre, ahhoz hogy érezzék a kötődést, és senki ne értsen félre ez nem gyengeség. Sok embernek szükséges, hogy lássa is a szeretet, amikor a kezére néz, és feltöltődjön, és ebből merítsen erőt, ha szükséges, és ez egy szép dolog. Megünnepelni a boldogságot nem rossz, sőt csodálatos, de nem kötelező ezt mindenki előtt is megtennem, ha nem szeretném.
Mi már szülők vagyunk, és mi lehetne ennél nagyobb kötelék két ember között, ha nem egy tüneményes kisfiú (vagy éppen kislány). Akiről higgyétek el, nem az jut eszébe annak, aki meglátja, hogy zabi, hanem hogy zabálni való gyerek.
Mindketten a szépségiparban dolgozunk láttunk már fényűzést, tengerparti esküvőt, terhesség miatt köttetett esküvőt, érdekházasságot, kis hivatali ceremóniát a szűk családdal… ahány annyi féle. És sokszor láttuk a sok hűhót is a semmiért. Ami valójában a legtöbb esetben arról szólt, hogy a mindenkori család elképzeléseinek és a társadalom elvárásának megfeleljenek. Az utóbbi időben pedig egyre gyakoribb az igazi lájkvadász és Insta esküvő. Ami előtt hatalmas Másnaposok c. film mintájára készült legény vagy épp leánybúcsú kötelező egy sereg koszorúslánnyal.
Egy biztos mindenkinek szíve joga, hogy flamingós jégszobrok kereszttüzében, vagy elbújva egymás közt tesznek fogadalmat. Mert a szeretet nem pénzben mérik, és éppolyan értéke lehet a csendes szövetségnek, mint a pompában köttetnek. Mi így, mások úgy az egymásba vetett hitünket pedig nem kell mindenáron piros, fehér, zöld szalaggal szegélyezni, sem valami felettünk valónak megáldania, ha az szívből jön és igazi.
