...Nem lehet! És már megint visszatekintéssel kezdem. Patriknál kértem a dokit, hogy jósolja meg mikor érkezik a fiam. Azt mondta, hogy szerinte egy, két héttel hamarabb jön majd. Akkor is óriási hasam volt, benne normál méretű kisbabával. De már nem volt bokám, a szám már egy jókora szilikonos szájra hasonlított, szóval miden jel szerint jönnie kellett volna, egy picivel idő előtt. Mi, kinti emberek persze buták vagyunk egy kisbabához képest, aki pontosan tudja, hogy neki mikor lenne jó világra jönni. Szóval nem akart jönni. Két héten át mindennap úgy feküdtem le, és úgy keltem, hogy talán ma? Vajon ma lesz? A kiírt nap előtti hét nagyon lassú volt, a kiírt nap előtti éjszakán sírtam, és aznap is. Féltem!

Hogy a fenébe ne féltem volna attól az ismeretlentől, amit csak úgy emlegetnek, hogy semmihez se hasonlítható fájdalom? Hogy ne rettegtem volna, attól, hogy egy baba feje fog kibújni "ott"? Meg a kórház, meg az, hogy Norbi nélkül leszek napokig? Meg ki tudja még mitől nem fél ilyenkor az ember...

Aztán a kiírt nap éjjelén sem jött. Utána még inkább lassan mentek a napok. A doki az utolsó vizsgálat előtt a 40. hetet betöltve azt mondta: "Hat napot még várunk". Akkor nagyon azt szerettem volna, hogy császározzon meg inkább. Nagyon szenvedtem. Akkor nem a monszun, hanem a kánikula gyötörte az embereket. Iszonyatosan melegem volt, vizesedtem istentelenül, és nem telt az idő. Ez az idő olyannyira nem telt, hogy 40+6. napra indítottak, és nagy szenvedések árán, de sikerült természetesen a világra hoznom Patrikot!

Az a terhesség 41 hétig tartott. A mostanit nem tudhatom. De Kornél sokkal aktívabb, és én azt jósolom, hogy egy héttel hamarabb érkezik. Már mástól is kaptam ilyen jóslatot, aztán, hogy beválik-e az még egy jó kérdés. Gyakorlatilag két nap múlva töltöm be a 36. hetet. Még van négy hetem elvileg, hogy átéljem, megéljem a terhességem, mert valószínűleg terveim szerint, már soha többé nem fogom, mert két terhességnél megállok!

De hogy lehet átszellemülni úgy, hogy a kezem annyira zsibbad, hogy sehogy sem jó! Már várom a végét. Nem tudok aludni, és úgy érzem, hogy Kornél is készen áll. Annyira mocorog, tudom, hogy már nem annyira az igazi neki, nem fér el. De azt is tudom, hogy a testem még nagy biztonság a számára, ahol fejlődnie, és növekednie kell. Persze, hogy ez a legfontosabb.

Szóval a terhesség szempontjából sok ez a hátralevő 30 nap. De, ha csak egy másodpercre is eszembe jut a tény, hogy nekem egyszer csak fel kell hívnom a Norbit, hogy itt az idő, majd fel kell pakolnom a kórházi csomagom, és be kell mennem a kórházba, Patrik nélkül kell lennem napokig, és nekem, szülnöm kell. Na ez a dolog olyan most,mintha én is csak úgy olvasnám... Mintha nem is én lennék ennek a történetnek a  főszereplője. Abszolút tudathasadásos állapot!

Félek, máshogy, mint először. Nem az a rettegéstől rázkódó érzés fog el, ha a szülésre gondolok. Hanem összeszorul a gyomorom, hányingerem lesz, mint egy nagy vizsga előtt, és tudom, hogy meg kell csinálni. Nincsen semmilyen más út, ezt a dolgot véghez kell vinnem, nekem, egyedül, ezt be kell fejezni. Oda kell majd állni, ülni, feküdni, és meg kell csinálni. Nincsen akarom, vagy nem akarom. A világ legtermészetesebb dolgának, csak egy módja van (kis túlzással), de világra kell hozni ezt a cuki kicsike fiút! A lehető legtöbb méltósággal, amire próbálok tudatosan felkészülni fejben, és lélekben is. Nem hagyhatom el magam, és hasonló öneresítő közhelyekkel felvértezve várom a mi NAGY napunkat! Mert persze, hogy nagyon várom, szeretném már látni, megölelni, még jobban megismerni, őt, akit már egész jól ismerek, hiszen 9 hónapja együtt dobban a szívünk. És szeretném megismerni még jobban az új önmagamat is, aki akkorra már kétgyermekes édesanyává érik!