Talán azt nem említettem az előbb, hogy se reggeli, se vacsora nem volt. Nem mintha mertem volna enni, igyekeztem szépen érkezni a beöntésre. Így utólag gyerekek, ekkora hülyeséget, de mindegy, valamiért az ember azt hiszi, hogy erre van valamiféle protokoll (legalábbis gyárt magának). Pedig nincsen! Egyáltalán! Könyörgöm, ezek az emberek minden nap ezt csinálják. De, azon kívül, hogy nem kell a dologtól félni, nem igazán lehet infót találni arra vonatkozóan, hogy hogy illik beöntésre érkezni.

A kételyeimet hamar feloszlatta a rám kapcsolt villany, hiszen fél hat volt. Hurrá reggeli! Ja nem, nem. Beöntés idő! Éljen gondoltam, nem mondhatok nemet, pedig legszívesebben a fejemre húztam volna a takarót, és megígértem volna, hogy nem nyávogok többet amiatt, hogy nehéz a hasam, meg hogy azt szeretném, ha már kint lenne.

De menni kellett, egy külön kis helyiségbe, ami ugyanolyan vizsgáló ágyat rejtett, mint bármelyik nőgyógyászaton, kaptam pár deci vizet, ahogy már csak az ilyesmit csinálni szokták, ezek szerint... Igaz nem azért, hogy elkortyolgassam, ezúttal ezt a részt átugrottuk... Kicsit várnom kellett, hogy hasson a víz, sétálgatni ezzel az egész pakkal, ami addigra már eggyé vált velem. Szóval sikerült a küldetés, egy olyan fürdőszobában ahol a WC, és a zuhanyzó egy térben van. Bármi is történjék ott, ez csak is a mi magánügyünk marad, úgy és ott intézzük a gyors tisztító kúrát, ahol kényelmes. Közben egy tükörben nézhettem magam, ha akartam. Idilli-gondoltam. De a lényeg, hogy itt magunk vagyunk, csak egy vészcsengő kecsegtet minket a team munka lehetőségével.

Aztán szépen, megtisztulva, és illatosan bandukoltam a szülőágyra. Egy egyáltalán nem őszinte félmosollyal az arcomon felfeküdtem, és vártam a soromra. Közben Norbi is megérkezett, az ő arca sem volt felhőtlenül boldog. Tudtuk, hogy most jön a neheze. Az éjszakás nővér átadott a nappalosnak, elmondta a tudnivalókat rólam.

Én egy kádas szülőszobában voltam, a falai narancssárgák voltak, tágas hely volt. Igaz a szülőszoba látogatáson elmesélték, hogy a kád leginkább dísznek van. De legalább ki tudja hányszor lejátszotta a Music Fm szülés közben az aktuális nyári slágert a "Deszpaszítót". Mivel Patrik születésének pillanatában is ez szólt, ezért egy furcsa érzelmi robbanás van a lelkemben, ha meghallom.

Szóval rám kötötték a CTG-t, az infúzióban az oxitocint, és elkezdődött minden. Először szép lassan csepegett a cucc, hogy szokjam. Hasonlót érzetem, mint az előző nap. Fájt, fájt de elvoltam vele, még telefonozni is volt erőm. Márpedig, amíg valaki tud pötyögni addig az nem fáj igazán, valami ilyesmi a fokmérője a dolgoknak kezdetben.

Kicsit később a fogadott dokim is megérkezett, látta, hogy minden a helyén. Majd ennyit mondott, hogy: "Addig örüljön, amíg engem nem lát, ez azt jelenti, hogy minden rendben van. Ha én itt vagyok, az azt jelenti, hogy valami van". De azért megnyugtatott, hogy majd rám néz, meg hogy a szülésznőnél jó kezekben leszek. Még az ajtóból visszaszólt, hogy nem kell szenvedni, ha fáj kérjek epidurált (gerincbe adandó érzéstelenítő)... de hogy kitől, vagy hogy, azt nem tudtam.

Aztán alkalmanként vizsgáltak, csavartak az oxin, hogy gyorsabban csöpögjön, de nem történt semmi. Istenem, ezt a gyereket kirobbantani nem lehet onnan. Néha megjelent valaki, nézték a gépeken a babát, meg, hogy velem mi van. Én speciel hattól, délig nem okoztam döbbenetes változást ennyi idő alatt némileg tágultam, de még messze nem tartottunk Patrik váró méreteknél.

Be is ígért a doki egy császárt. Aminek akkor én örültem a legjobban, úgy éreztem, hogy valakinek meg kell szabadítania a kínzó fájdalmaktól.Aztán el is ment, és nem jött vissza többet... Gyakorlatilag majdnem mondhatjuk, hogy soha többet.

Időközben megjelent az anesztes, vagyis az aneszteziológus, aki az érzéstelenítőt adja. Persze nem magától jött, azt hiszem Norbinak szóltam, hogy intézzen érzéstelenítőt, itt már annyira fájt, hogy irdatlan. Nincs mihez hasonlítani. Egy óra múlva kaptam érzéstelenítőt, különösebben nem mondtak semmit az anesztesnek, a kettőnk dilje volt, hogy mikor, és mennyit ad. Egy képzeletbeli skálán sakkoztunk, hogy mennyire fáj. Hát kurvára.... és akkor így utólag még nem is tartottunk a tíznél. Már elnézést, ezúttal jogos a káromkodás.

Mint kiderült az efféle érzéstelenítés a születés közeledtével nem is hat, és nem is jó, hiszen akkor már érezni kell a fájásokat, hogy tudja az ember, hogy mikor kell nyomnia. Az első adag lövedék hatott valamit a többi már nagyon keveset, vagy inkább semmit. Ne higgyétek, hogy akkor vígan vártam a végét. Dehogyis. Ez csak ilyen ne pusztulj meg olyan rohadtul, csak kicsit cucc. De ez is csak egy darabig, mivel nekem elég későn kezdték el, nem sokáig élvezhettem a gerincbeszúrás hasznos hatásait.

Egyébként nem féltem a gerincbe szuritól előre, nem is gondoltam bele. Aztán ott sem volt vészes, inkább csak az, hogy el kellett fordulni mikor beadták, és a váratlan szúró érzés miatt ösztönösen elrántja magát az ember. Nálam harmadik próbálkozásra sikerült beadni, ami jónak számít, legalábbis engem ezzel nyugtattak.

De vissza a szüléshez. A fájások fokozódtak, a lórúgás érzéstelenítők hada mit sem ért. Szó szerint meghaltam közben szerintem. Láttam egy ilyen fényt is, többször elájultam, és mintha nem lettem volna ott. Fura volt, nem tudom elmondani konkrétan, hogy milyen nem láttam csillagokat, vagy ilyesmit, csak hogy egy nagy lebegő semmiben vagyok, ahol épp nem fáj annyira, miközben a testem szenvedett, a lelkem nem. Durva nagyon! Közben vergődött a testem, mint valami hal, a parton...Ijesztő lehetett kívülről, de megélni meg pláne.

Igaz nem kéne ilyeneket írnom, de itt nem az a lényeg, hogy azt mondjam el, hogy milyen a filmekben, hanem, hogy milyen az életben. Legalábbis, hogy nekem milyen volt a szülésem.

Én csak szültem, toltam, és közben kongott az ürességtől a szülőszobám. Szóval mondjuk ki engem  elfelejtettek, de ne aggódjatok, ez nem hinném, hogy mindennapi dolog. Nekem egy bénaság volt ez az egész. A dokim császározott, a szülésznő épp, valaki más gyerekét hozta a világra, én meg így utólag tudom, hogy épp konkrétan szültem, a karomba ömlött az oxi. Tehát, hogy Patrik érkezett, éppen akkor. Norbi rohant orvosért, egy tétlenkedő szülésznőhöz, aki kereste az engem addig ellátó szülésznőt. Egy jövés menés, jövés menés, ennyit érzékeltem az egészből, azt, hogy ezt otthon is megtudtam volna csinálni így.

Aztán a nővér az utolsó utáni pillanatban megcsinálta a gátmetszést. Ez a másik amit sokan azt hiszek, hogy akkor alul egyben van ott minden. Butaság! Oldalra vágnak, csak az ajtót nyitják nagyobbra, hogy a kisbaba "kényelmesen" kiférjen. Aztán jön a doki és bezárja ezt az ajtót. Mi sem egyszerűbb.

Jó hír, hogy az nincs meg, hogy épp vágnak, csak az utána következő sokkparádé. Mivel az én dokim nem volt ott egy számomra ismeretlen doki irányított, hogy hogyan is nyomjak. Lábfelhúzás, nagylevegő hol benn tart, hol kifúj, szem becsuk, és tol. Aztán a második és egyben utolsó nyomásra a fináléra megjelent a dokim elmondta ugyanazt, amit az előbb a másik orvostól hallottam már, és Patrik ott termett.

Hát ez volt a szülőszobán a gyerek születésének pillanatáig legalábbis ez volt.