Igen, igen tudom, vészesen kongatják a harangokat, hisz fél időnél tartunk. Az egykori fogadalmam, (hogy visszanyerem a szülés előtti mérleg szerinti súlyom Patrik egy éves koráig) kezd a fejemre nőni. Szóval lépéseket kellett tenni, méghozzá futó lépéseket. Igaz ezt leginkább az újévre időzítettem, de mi történt addig?
Jóllehet a hatodik hónap éppen decemberre esett, ami még egy itthoni anyuka számára is túlzsúfolt. Mivel mit csinál az, aki otthon van? A munkán kívül minden mást, szóval fél lábbal a szokásos mókuskereket hajtottam, a másikkal pedig betegesen készültem megvalósítani az első tökéletes karácsonyunkat, aminek már én vagyok az ízig, vérig háziasszonya. Nem beszélve az ajándékok beszerzéséről, csomagolásáról, plusz a saját készítésű személyes ajándékok is itt voltak. De nem szeretném fahéjas narancs illatúvá varázsolni a februárt, hiszen végre javulnak a kilátásaink, lassan kilábalunk a télből.
Na, de mindegy is, hogy karácsonynak, vagy bármi másnak nevezzük a dolgot. Szó, mi szó lelkiismeret furdalással tekintek vissza az év végére, na nem azért mert nem készültem el mindennel idejében, sokkal inkább azért, mert a készülődés közben babakocsi fogságra ítéltem Patrikot. Ne is feledkezzünk meg róla, hiszen ez az ő története, az ő első fél éve.
Nem tudom, hogy más mennyit foglalkozik a gyerekével, vagy mi számít igazán annak. Csak remélni tudom, hogy amit megteszek érte az elegendő a továbbiakhoz a számára. Szóval, hogy eleget, és elég jó kajákkal etetem, hogy megkapja a megfelelő mennyiségű foglalkozást a fejlődéséhez, és persze a szeretet is. Talán most kicsit kevesebbet tettem, mint kellett volna. Bár az anyaság egy folytonos dilemma szerintem, hogy elég jól csináljuk-e. Azért remélem, ez a gondolatsort inkább a Patrik iránti túlérzékenységem szülte, mintsem a realitás.
De egyedül itthon lenni nap, mint nap és nevelni, nem egyszerű. Persze vannak előttünk szülői minták, de azért arra nem emlékszünk, hogy hogyan is csinálták az elején. Meg persze minden gyerek más, szóval más is válik be, nem biztos, hogy mi mindent úgy szeretnénk csinálni, ahogy ők tették.
Mi olyan páros vagyunk, akik azért mindent megbeszélnek a neveléssel kapcsolatban.
Mindkettőnknek vannak meglátásai, és ezeket igyekszünk összesimítani. Az ünnepek után Norbi végre itthon volt velünk egy hetet, gyakorlatilag most először töltöttünk hármasban jelentősebb időt, vagyis több teljes napot egymás után. A közös napok ezúttal a számomra is tanulságosak voltak, mert felismertük, hogy túlságosan babaként kezeltük Patrikot, holott már elérkezett az idő a szintlépéshez.
A konklúzió pedig, hogy Patriknak térre, és sokkal több foglalkozásra van szüksége, és kevesebb babusgatásra. Szóval nekiláttunk az átalakításnak, a nappaliból egy valóságos küzdőteret varázsoltunk, ahol a kisfiamnak szabad a pálya, minden adott a kúszáshoz. De előbb még volt egy feladatunk, valahogy rábírni, hogy ne törzsből, hanem karból tartsa magát. Még az alkartámasz olykor, olykor sikerült is, de a legritkább esetben tolta fel magát teljes karból. Muszáj volt valahogy „fekve nyomásra” ösztönözni, amit a kedvenc labdájával egy két hét alatt sikerült elérni, mostanra pedig már magától is csinálja.
Nem szeretnénk belőle gyerek testépítőt faragni, de látni kell, a kúszásnak, és a majdani mászásnak az alapjai, az erős karok, a csajozásról nem is beszélve (de ne szaladjunk ennyire előre). Azóta tehát beszereztük a lakás ékességének aligha nevezhető színes habszivacsot, ami tökéletes alap a kúszáshoz, olyannyira, hogy teljesen felesleges, mert bruttó két percet tölt el a terepen, utána pedig szabad a pálya valami olyasmi felé, amit egyáltalán nem lehetne neki. Szóval a lakás átalakítás kettő pont nulla elkezdődött, és ezennel búcsút mondtunk az esztétikának, de persze fő a biztonság, ez egyértelmű.
Egyet tehát látni kell, szükség lehet „külső” szemre is, ahhoz, hogy megtaláljuk a megfelelő utat a nevelésben is, és erre az ember párja a legalkalmasabb, legalábbis optimális esetben. Hiszen ki tudná pontosabban, hogy hogy mennek a dolgok otthon!? A többiek tanácsa sem feltétlenül hiába való, de azért erős szűrésen kell átmenniük ezeknek az innen-onnan felszedett információknak.
Egyébként egy szociális robbanás volt Patrik számára az ünnepi időszak, mert mindennap rengeteg különböző ember vette körül. Ez az édes herce hurca azért számunkra sem épp a pihenésről szólt, hiszen mindenféle megoldást kellett találnunk, hogy viszonylagosan biztosítsuk neki a szokott rendet. Nem mondom, hogy mindig sikerült, de legalább megy a dolog.
Engem illetően pedig, igazi fintesz mami módjára, úgy döntöttem, hogy: „Ezt a kicsit még megeszem, aztán januártól tényleg belevágok a nagy átalakításba”. Jaj, hát igen nem véletlenül tettem oda, hogy nagy. Borzalmas, de szégyenszemre én nem utasítottam vissza, amit olyan jó szívvel kínáltak.
De volt is mit ünnepelni, a karácsony, a szülinapom, Szilveszter, de ami a legfontosabb, és egyben a leghihetetlenebb, hogy már fél év eltelt azóta, hogy Patrik velünk van. Elképesztő, hogy egy gyerekkel az ember valóban egy időcsapdába kerül, és kétszer olyan gyorsan pörögnek a mutatók, úgyhogy igyekszem minden pillanatot mélyen magamba szívni, mert bármennyire is nehézségekkel tarkított ez az időszak soha nem jön vissza többet
