Ha egyet tanácsolhatok már így rögtön az elején, akkor az az, hogy ha még nem szültél nézz meg pár videót, hogy hogyan kell fejni és szoptatni. Mivel anyukámnak, és a párom anyukájának sem jelentett gondot a mellből táplálás joggal hihettem, hogy ez a  világ legegyszerűbb dolga. Tudjátok, mint a filmekben a gyerek megeszik 10 perc alatt, az anyuka boldog, és közben vígan cseverészik...

AHHHA, hát nem! Legalábbis ez nincs mindenkivel így, sajnos nekem nem volt könnyű dolgom. Ennek legfőbb oka, így utólag higgadt fejjel már tudom, hogy lelki volt. A rossz szülés élmény, és a fájó sebek miatt, nem mertem enni, hogy ne kelljen WC-re mennem. Ebből kifolyólag pedig a testemnek esélye sem volt tejet gyártani.

Igaz, hogy napi szinten egy karton vizet megittam. Tény, hogy a víz elengedhetetlen a megfelelő mennyiségű tejtermeléshez, de az is igaz, hogy bármilyen is a testalkatod enni kell közben. Én nem vagyok egy vékony alkat, sőt, mégsem tudott a szervezetem a tartalékaimból igazán tejet gyártani.

Azt mondják, hogy a szülés utáni 48. órában  meg kell indulnia a tejnek, ezt nem is értem egyébként, de körülbelül kőbe vésve kérdezgették tőlem a csecsemősök a kórházban, hogy hány órája szültem. Nem tudom, hogy jól gondolom-e, de szerintem azért a szervezet bonyolultabb annál, mint hogy stopperrel mérjük a működését.

Szóval 2, majd 3 nap is eltelt mire én egy órás szoptatások alatt jó, ha egy csepp tejet tudtam adni Patriknak. Igaz az első időben csak akkora a gyomruk, mint egy mogyoró, szóval egyszerre nem is kell nekik sok tej, viszont sokszor kell kínálni őket. Ami a szoptatás szűz ciciknek borzasztóan fájdalmas.

Persze egyre csak azt hajtogatták, hogy minél többet rakjuk cicire a gyereket, annál többet lesz tej. Igény szerint szoptassuk, de egy óránál egyszerre ne tovább. Tehát az első időszak ebből állt, de egyébként az első egy hónap. Mivel Patrik lassan szopott, és nem volt túl ügyes benne emiatt, szinte egymást érték a szoptatások.

Szerintem nem fektetnek elég nagy hangsúlyt a higiéniára ilyen téren. Mármint nem mondják, el, az anyukáknak, hogy milyen fontos, hogy szoptatás előtt, és után is meg kell mosni a melleket. Ugyanis az erjedő tej baktériumok melegágya lehet. Illetve, hogy tiszta kézzel nyúljunk a  mellünkhöz minden alkalommal.

Nem tudom, hogy a három nap alatt hány alkalommal ültek az ágyam szélén különböző nők, nővérek, és védőnő, hogy a mellemet nézzék, nyomkodják, és erőltessék a gyerek szájába. Elemezzék anatómiailag a szoptatás szempontjából, de szerencsére azzal nem volt baj. Rám nyomták a piros bélyeget: "Alkalmas".

A gyerekorvosok, a védőnő, gyógytornász egy jó adag okhalmazzal árasztott el, amiatt, hogy Patrik nem tud szopizni. Rövid a nyelve, erős a harapása... stb. Aztán semmi ilyesmiről nincs szó a gyakorlatban egyébként. Én meg nem győztem ijedezni, hogy mi van az újszülött gyerekkel.

Aztán sokkolt az egész babamérleg mizéria. A második naptól tehát, minden szoptatás előtt, és után meg kellett nézni a baba súlyát. Közben értelem szerűen nincs ruha csere, pelenka csere. Egy kis kockás füzetben kellett írni, hogyan is állunk. Ha nem volt meg a 10 ml, akkor nem volt hazamenetel. Tudni kell, hogy a babamérlegek, nem mérnek 10 ml alatt, szóval ha mondjuk 9-et evett a baba a mérleg ugyanannyit fog mutatni, mint szoptatás előtt. Ez egy olyan nem evő babánál, mint Patrik rendkívül idegőrlő, hiszen fogalmam sem volt, hogy nullát evett, vagy majdnem  tízet.

Aztán egyszer kicsit megfújhatta a szellő a mérleget mert megvolt a tíz mili, onnantól azt kamuztam, hogy eszik a gyerek különben nem engedtek volna haza. Viszont éreztem, hogy a kórházi környezetben, csak egyre rosszabbul leszek lelkileg, és nem fog megindulni a tejem igazán. Fogalmam sem volt, hogy kell szoptatni, hogy kell fejni, tudtam, hogy ide anyukám kell...

Így tehát hazamehettünk a kórházból a harmadik nap után. Hogy mi történt aznap, folytatom!