Mint azt szeretem hangsúlyozni, hogy mennyire fontosnak tartom a kreativitásra nevelést, így én is leginkább az ilyen ajándékoknak örülök leginkább. Ehhez tényleg meg kell érni, emlékszem mikor Anyukám mindig mondta, hogy csináljak neki valamit ne vegyek semmit, mi meg sorra vettük neki és Apának karácsonyra a gyertyákat, mert másra úgysem futotta, a kis zsebpénzünkből. Aztán persze sok év múltán mondhatom, hogy most már megértettem, de úgy igazán megértettem, hogy miért is szerette volna, ha alkotunk ahelyett, hogy egy ezresért jól bevásárolunk felesleges, és ízléstelen dolgokat.

Emlékszem egy olyan évre, amikor minden gyerek kapott karácsonyra mézeskalácsot két darabot a búcsúcsomagjában, és a Anya elkérte az egyiket a Marcitól, hogy megegye. Marci pedig nem adta oda, persze Anya értetlenül állt a dolog előtt, hiszen Marcira nem volt jellemző az irigység, főleg ha Anyáról volt szó. Ebben az időben még nem volt zsebpénzünk, és Marci karácsonyra odaadta mind a két mézeskalácsot Anyának. Anya meg csak sírt, megállíthatatlanul, ott a feldíszített karácsonyfa mellett. Nem értettem soha, hogy miért sírnak az emberek örömükben. Most pedig, hogy ezt újra átélem nekem is könnybe lábad a szemem. Felnőttem. Édesanya lettem.

Azt hiszem, hogyha egyszer majd én is így leszek, akkor tudhatom, valamit jól csináltam a nevelés kapcsán. Viszont még Patrik kicsi ehhez, úgyhogy én szerettem volna, ha egy kis meglepetést csinálunk magunknak igazából, nem csak nekem. Szóval elmentem, és mindent megvettem, ami kellhet: festővászon, tempera, ecsetek és kezdődhet a móka. Már nagyon régóta tudom, hogy szeretnék egy kézlenyomatos képet, tudom hülyeség, ragaszkodni a dátumhoz, de mégis én éppen Patrik születésnapján szerettem volna. Így is lett. Mivel aznap kifejezettem zsúfolt napunk volt, ezért egyszerűen hamarabb nem volt rá idő, mint este, hogy szétmaszatoljunk festékkel mindent. Szóval nekiláttunk! Néhány perc az egész, de egy életre szól!

Először megfestettem kékre Norbi kezét, majd rányomta a vászonra, aztán Norbi megfestette az én kezemet rózsaszínre, és én rányomtam a kezem az ő lenyomatára. Mérnöki pontossággal. Közben Patrik egyre másra nyújtotta a tenyerét, hogy ő sem szeretne kimaradni, dehogy maradt volna ki. Ő volt a főattrakció, igen ám csak amint a festékes lett a keze nagyon elkezdett sírni, szegény nem értette mi történik. Persze miután lemostuk róla a zöld festéket, már visszaállt a rend, nekünk pedig lett egy csodaszép közös képünk, amire mindannyian rácsodálkozhatunk nap, mint nap.

Számomra ez az ajándék képviseli a szeretetet, a gondoskodást, az összetartozást, és egy csodaszép emlék, ami később a Patrik számára is továbbvihető példa lehet, ha majd egyszer ő válik Édesapává.