Szóval, hogy miért szeretek futni? Nem szeretek! Annyiszor megkérdezik, vagy csak egyszerűen odamondják, hogy: "Jó neked, mert te szeretsz futni". Mondok valamit, ez nem igaz! Én nem futni szeretek, hanem legyőzni magam, na ezt szeretem! Közhelyesen hangzik, de így van. Mindannyiszor, ahányszor ott állok a rajt előtt, majd kiugrik a szívem, és nem azért, mert valaki csalódni fog bennem, ha nem jön össze. Egyszerűen ezt magamnak nem engedhetem meg, másban csalódni rossz, de magadban a legrosszabb.

Egy szabályom van, versenyen soha nem sétálok. Lehet, hogy látszólag sétatempóban vonszolom a lábaim, de én valójában akkor sem sétálok. Aztán végülis ez a fogadalmak éve lett, valahogy az anyasággal azt éreztem, hogy magamnak kell felállítanom néhány kapaszkodót, amik segítenek a cél felé vezető úton. Vicces de eközben a célok is változnak (nagyobbak lesznek), és ezzel az út is hosszabb, és persze izgalmasabb. De lényeg, hogy ez egy motiváló állapot maradjon a számomra. 

Pontosan ezért, ismerve a vehemenciám januárban jó előre, de szétszórva a különböző hónapokra befizettem 10 km-es futásokat. Ezek a dátumok bárdként lebegtek a fejem felett, és az év feléig ezekre csak hébe hóba készültem. Az első számú fogadalmam az volt, hogy idén áprilisban a Vivicittán lefutom a 10 km-t. Hogy miért pont akkor? Mert ez volt eddig futóversenyen a leghosszabb táv, amit futottam, és úgy gondoltam, hogy akkor kaphatom vissza a régi önmagam, ha ezt meg tudom lépni.

Aztán elérkezett a májusi 10 km-es táv, amire az előző versenyen megszerzett önbizalmam, és a felelőtlenségem miatt nem készültem. Hiszen ez már nem volt a fogadalom része, vagyis nem ez volt a főattrakció számomra. Keserves kilométerek közepette vonszoltam magam azon a tűzforró májusi napon. Még sétáltam is, sőt körülbelül 7 km-nél majdnem sarkon fordultam. Aztán egy képzeletbeli pofon után, amit magamtól kaptam, összeszedtem a maradék erőm, és azt mondtam, hogy aki meg tud szülni egy gyereket, az bizony itt is végig fog tudni menni, aztán így is lett, éremmel a nyakamban mentem haza.

Különben mentálisan voltam fáradt. És ekkor válaszút elé kerültem: vagy abbahagyom a futást, egy rosszul sikerült verseny miatt, hogy ez ne ismétlődhessen meg, vagy és gondolom kitaláljátok mi a másik lehetőség? Igen, jól gondoltátok turbófunkcióra kapcsoltam. Elkezdtem baba-mama edzésekre járni. Sokkal hasznosabban töltöttem el a hétköznapjaimat, reggelente futni járok, és hetente kétszer a kisfiammal edzeni. Azóta ami változott, sokkal robbanékonyabb vagyok, van tartalék energiám. És nemrég egy 9 km-es terepfutást is klasszisokkal jobb idővel teljesítettem, mint korábban bármelyik távot.

Ezt köszönhetem a kitartásomnak, annak, hogy az anya-gyerek órákon látom, hogy más is csinálja, és ezzel egy időben egyáltalán nincs szó arról, hogy bármelyikünk parkolópályára tenné a gyerekét, hiszen ott vannak velünk. Ők az én példaképeim, és én az övék. Ezt szeretem a sportban! És, mint azt mondtam a futásban pedig, hogy legyőzhetem magam, és örülök, mert ez már megint megtörtént!