Szóval az ember tűkön ül, főleg így az utolsó harmadban. Szeretne már egy kicsit túl lenni a terhességen, egy kicsit már többet tudni, ezzel is becsapva magát, hiszen történik valami. Patrikos terhességem alatt hiába a magán doki, nem ultrahangozott meg minden alkalommal, pedig én úgy szerettem volna látni, ha csak néhány képkockányira is a kisfiam. Akkor azért volt fontos, egy több D-s ultrahang, hogy egyszer (na jó, kétszer) legalább egy picit elmerülhessek a csodában, ami velem történik. Ezt ugye, a magánrendelésen nincs se idő, se lehetőség, (se korszerű eszköz) megtenni.

Most nem kell olyan sűrűn járnom az orvosomhoz, most éppen ezért érdekes, hogy mennyit változik néhány hét alatt a kis csöppségünk. Ez a pár hét pedig egy valóságos időutazásnak tűnik, még akkor is ha a hétköznapokban semmire nincs időm. Kicsit két szálon fut a cselekmény most ezt érzem. Van a mindennapjaim fonala, ami pörög, és alig van lehetőségem erre a heti pár sorra. A másik pedig a terhesség egyre lassuló fonala, aminek minden vizsgálata egy egy megpihenés, egy kis megnyugvás, hogy minden a helyes ütemben halad.

Ezt a fajta mókuskereket szerettem volna megtörni egy 4D ultrahanggal. Úgyhogy nemrég el is mentünk. Ugyanoda, ahol Patrikkal másodszorra voltunk. Az akkori szonográfusunkkal nagyon meg voltam elégedve. Persze nem bíztam a jó szerencsében, hogy megint őt kapjuk ki, de neves hely révén számított a legjobbra. Főleg, hogy ez nem egy klasszikus SZTK vizsgálat, hanem egy élmény, ahol elmerülhet az ember a teste varázslatosságában. És végre apa sem cikázó foltokat lát, hanem őt, akit én nap, mint nap egyre jobban megismerek: a második KISFIÁT!

Persze számíthattok rá, hogy azért nem volt ennyire mesébe illő az egész. Némi várakozás után egy rövid hajú, erősen sminkelt nő szólított minket: "JÖHETNEK!" Oké- gondoltuk. A bemutatkozás elmaradt. "Feküdjön fel, nadrágot húzza le térdig, bugyi marad" - hangzott az ukáz. Gondoltam oké, de miért kell lehúznom a gatyám? Nem derült ki. 

Vicces, de valamiért mindig úgy járok, hogy nálam fogy el az az ultrahang zselé. Az utolsó szusszanással pedig a doboz falán maradt összes zselé a hasamra, a fejemre, és még ki tudja hova placcsant. Nem tudom, hogy mire számított a nő, de engem a 9 hónap alatt nem ért ennyi zselé, mint akkor, és ott. Norbival persze egymásra röhögtünk, hogy ez hihetetlen, hiszen nem az első ilyen eset ez nálam, bár mind közül ez a legemlékezetesebb.

"HÁT IDE SOK KELL" - nyugtázta a dolgot a szonográfus. Mondom ezt nem hiszem el, az egyre gyarapodó súlyommal, hogy őszinte legyek ezt nem tudtam egy sima "szép nagy pocak"-kal egyenlővé tenni. Úgyhogy jól meg is sértődtem - már magamban. Mert, mit csinálhat az ember, amikor épp próbál átszellemülni, és egy ilyen meghitt dolgot előteremteni az adott helyzetből.

Úgy, hogy megfogtuk egymás kezét, és kézszorításokkal kommunikáltunk a továbbiakban, hiszen így tökéletesen tudunk beszélgetni Norbival. Úgyhogy elkezdődött a vizsgálat, mert, hogy varázslatnak egyáltalán nem számolhatok be. "Azt tudják, hogy fiú gondolom"- kezdte az egészet. Mondom, ezt nem hiszem el, jó, hogy mi kíváncsiak voltunk a gyerek nemére, de ha nem? Ezt nem így illik. Mondom igen, megmutatná azért, és akkor mondom én nem látom a fókuszt. Erre mondja, hogy én látom... Nesze neked élmény!

Aztán nagyjából, ilyen stílusban haladtunk tovább. Majd kis hasrázogatás után, elküldött sétálgatni, mondván, hogy így nem tudjuk megnézni az arcát, mert nem úgy fekszik...

OKÉ!

Persze elmegyünk sétálni, meg mit tudom én, de nálam ez nemigen szokott hatni. Ja, mert állítólag most (ilyen 6 és 7 között) épp a délutáni alvását töltötte a kisfiúnk. Mondta a szonográfus, aki valószínűleg jós is volt egyben. 

Aztán visszamentünk egy háromnegyed óra után, és pár pillanat erejéig láttuk a kis arcát, aminek én nagyon örültem. De próbáltam nyomatékosítani a nőben, hogy engem nem konkrétan az arca érdekel, hanem úgy az egész. Tudjátok, ilyen kismama varázsban voltam, hogy a kis kezeit nézzük meg. Mondtam is,hogy meg tudjuk-e számolni az ujjait. "Na, azt nem! Azt a huszadik héten szoktuk!" - Oké, persze akkor nem...

Teljesen olyan volt az egész, mintha kifutott volna az idejéből, mint az SZTK-ban tényleg. Gyorsan pörgette, pörgette. Szinte végig 2D-ben. Én pedig hiába kértem, hogy rakja már át 4D-be, mert persze tök jó megcsodálnia kis arcát, de higgye már el, hogy én csak úgy kíváncsi vagyok rá, ahogy van. Nem sokat értem ez ezzel az egésszel. Talán annyit, hogy hamar rövidre zárta a dolgot, és mondta, hogy: "EBBEN ENNYI VAN"...

Anyád...

Szóval azért, ami hasznos volt, hogy megtudtam, hogy harántban fekszik a kisbabánk - ( noha néhány hete fejvégű volt már) - amit már éreztem én, de persze nem voltam biztos benne. Ez nem olyan jó hír. Állítólag a 30. hétig szoktak befordulni, utána a kevés hely miatt, az esély is kevesebb. Ez igaz, de van példa a szülőágyon befordult gyerekre is. Meglátjuk Azért bár nem hittem, hogy egyszer az életben ezt mondom még egyszer, de szeretném, ha természetesen tudna megszületni. De erről majd legközelebb.