Egyébként jó tanuló voltam, és általában minden házit megcsináltam, de valahogy a növénykérdés számomra mindig kritikus volt. Úgyhogy talán még általánosban az volt a feladat, hogy csíráztassunk babot. Mondanom sem kell nem csináltam meg, és persze az otthon hagytam szöveg akkoriban még működött.
A leleményesség pedig nem állt tőlem távol, így legközelebbre elkészült az áru, amit (bocsi Nóra néni) de a Kerényitől szereztem meg. Mivel a babot én addig csak a hagyományos formájában láttam, így előre is elnézést, de az átadáskor csak annyit kérdeztem tőle: „ezt ki vágta félbe?” (Egy perc biosz: a bab kétszikű, és a csírázás idején középen szétválik). Ezek után pedig jogosan paráztam lévén, hogy minden bab egyedi, hogy Nóra néni felismeri-e a nem is olyan régen látott babpajtást.
Szóval, ha növényekről van szó a nevelés nem az én asztalom. Ellenben már kis tini korom óta bármilyen kétlábúra vigyáznom kellett örömmel tettem, egyszerűen imádom a gyerekeket. Akkoriban is tervezgetettem, hogy én majd ezt, vagy azt hogy fogom csinálni. Ellestem pár jó praktikát, megtanultam megoldani velük kapcsolatos problémákat, és elsajátítottam egy adag egészséges lazaságot is ami a nevelést illeti.
Ezek olyan fontos dolgok, amik ahhoz kellenek, hogy felvázoljak magamban egy képet arról, hogyan faragok majd jó érzésű embert a kis magzatomból. Előre is elnézést a szóért, higgyétek el, hogy nekem is nehéz, de mentségemre szóljon mostanában sok fórumot olvasok szóval a lényeg, ne(!) legyek „paramami”*
Na, de hál’ istennek mi ketten vagyunk apa és anya akiknek közösen kell valamiféle plántálási tervet kidolgozniuk. Legfőképp nem akarok itt nevelési tanácsokba bocsátkozni, hisz még én is zöldfülű vagyok, de hogy mi hogyan jutottunk közös nevezőre? Van-e egyáltalán ilyen férfi és nő között arról legközelebb, hisz ezúttal nem babra megy a játék.
*paramami: olyan anyuka, aki mindent túlaggódik.
