Hogy honnan tudod, hogy nő vagy meg felnőttél téma kicsit elcsépelt, na meg ki is nőttem már belőle. Legkisebb gondom is nagyobb annál, hogy ez zakatoljon a fejemben. Annál is inkább, hiszen most nem a fejemben, hanem a pocakomban van hatalmas mozgás. Ugyanis végre a 25+2 naposan a kisbabánk úgy döntött, hogy felveszi a pozíciót, ami segít neki a világrajövetelben és fejjel lefelé várja, hogy eljöjjön az ő ideje.
Szombat este volt épp az utolsó (na jó utolsó előtti) bútorokat szerelgettük össze itthon. Szóval én asszisztáltam, a párom pedig csinálta, amit kell. Mozgalmas napunk volt, én pedig szorgosan takarítottam, hogy minden új bútor a lehető legméltóbb környezetben foglalhassa el új helyét. Mivel ilyen termékeny napunk volt egy késői grill vacsit akartunk csapni, csak úgy kettesben. Már a gyertya is pislákolt az erkélyen, amikor észrevettem, hogy valami nem oké. Sok volt ez a nap kettőnknek. Tudtam, hogy pakolnunk kell és irány az ügyelet. Éjfél van.
Nem vagyok egy nagy kórház járó, a sürgősségiről is utoljára a Grace Klinikában hallottam. Most pedig én ingázom onnan ide,innen oda a két intézmény között az éjszakában taxizva-mentőzve végül hajnali háromra saját felelősségemre krokodil könnyek közepette csukódott mögöttem a kórház ajtaja. Kívülről!
Hajnali három is elmúlt már. De nem lélegeztem fel egyáltalán, sőt! Féltem, vészjóslóan kavarogtak bennem a gondolatok, hogy vajon jól döntöttem-e. Olyan kicsi még! Hogy vigyázhatok rá még jobban? Hogy óvhatom meg. Nagyon féltem, és nagyon féltettem.
Aznap megértettem, hogy nem lehetek gyenge többet, nem lehet gyerek többet! Mert csak egy stabil felnőtt védheti meg igazán azt, aki a legdrágább neki. Aki a legdrágább nekünk!
