Spongyabobot mindenki jól ismeri az is, aki nem akarja, bár mennyire is nem tartozik a kedvenceim közé mindig a hülye mondókája jutott eszembe fürdés közben amikor a hasamra néztem: „ki lakik itt, kit rejt a víz”. Jó hát más kérdés, hogy máshova nem is tudtam akkora már!
Szóval az egész terhesség egy várakozás, egy féltés, egy kíváncsiság. Ki lakik a pocakban? Ki úszkál ott? Szerintem tök jó helyzetben vagyunk, hogy már az ultrahangozás széles palettája áll rendelkezésünkre, ha be akarunk tekinteni. Márpedig be akarunk!
Nem tudom, hogy ki mennyire mákos e téren. De mi több alkalommal is úgy járunk, hogy nem mutatta meg magát a kisbabánk. Természetesen először arra vagyunk a legkíváncsibbak, hogy kisfiú lesz vagy kislány, aztán pedig, hogy hogy néz ki, mekkora stb.
Persze az egészség a legfontosabb, de ha minden rendben ezek nagyon fontosak egy kismama és egyébként egy kispapa életében is. Nehéz megfelelő ultrahang központot választani, hiszen a referencia képeken szinte majdnem mindig megszólalásig hasonlítanak a kisbabák születésük utáni önmagukra. (De a valóság többnyire nem ez).
Szóval az egyik helyen, amikor a vizsgálat után kezemben tartottam egy fekete-sárga avantgárd festményre hajazó képet akkor nagyon elszomorodtam. Elsősorban azért mert már megint nem láthattam a kis arcát, másodsorban pedig nem olcsó mulatság az efféle kíváncsiság enyhítése.
De tegnap a legszebb húsvéti ajándékot tarthattuk a kezünkben, amikor hosszas próbálkozás után Patrik úrfi úgy gondolta, hogy ha nem is teljesen, de legalább a nóziát kidugja és megmutatja legalább a fél arcát nekünk! Így a nyolcadik hónap elején mondhatom, hogy nem siette el!
Viszont jó érzés a tudat, hogyha még nem is egy fotogén alkat, de legalább szorosan hozzám bújva várja, hogy mikor jön el az ideje. Az első kép, amire a tegnapból emlékszem az a kis füle, amint a pocakomra tapasztva hallgatja, hogy kik azok akik idekint a nagy ismeretlenben már rettentően várják, hogy készen álljon a világra, hogy készen álljon ránk anyára és apára.
