Szerencsére a múlthét pénteki CTG jól sikerült, így nem volt szükség különösebb beszámolóra. Persze azért nem beszélhetünk mesébe illő történetről, ezúttal az ultrahangért kellett könyörögnöm. De az egész olyannyira fárasztó, hogy egyszerűen csak továbbléptem rajta. Holnap vár rám a következő kóla-csoki cukorsokk, és remélhetőleg az utolsó CTG a nagy találkozás előtt. Hiszen a kiírt dátum június 22-e (csütörtök).
Volt valami misztikus elképzelésem az utolsó hetekről, azt hittem ez lesz a nagy változások időszaka. Jönnek majd a kósza jósló fájások, amikre a tankönyvek tanulsága szerint a 36-37. héttől számítani lehet. Ezek engem elkerültek, aztán, hogy távozik a nyákdugó. Persze mióta terhes vagyok tudom mi ez az egész, korábban ezekről a talán „kínos de mégis természetes” dolgokról nem beszélt senki. Meg, hogy a baba érkezése előtti napokban majd a hasmenés fog üldözni. Engem viszont sajnos vagy éppen szerencsére semelyik „teres-démon” nem talált meg. Felmerül tehát a kérdés: MIKOR JÖN MÁR?
Bevallom, az estéket nehezebben viselem, és az utolsó hajnali pisilés után egyre nehezebben nyom el az álom ismét. Rossz, hogy nem írhatom be a naptáramba, hogy „találkozás Patrikkal”. Gondolkoztam rajta, hogy mi is ez: félelem, izgalom, várakozás. Valami olyasmi, ezek tompa egyvelege. Máskor pedig már csak a karomban szeretném tartani, átugrani a kórházi időszakot, és a parkban sétálni egy turmixszal a kezemben. (Ugyanis a kávé gondolatától még mindig kiráz a hideg, lehet a hajnali édes virrasztások után nem fog). Ámen!
Mindeközben pedig szeretném magambaszívni az utolsó időszak minden percét, emlékezni a közös testben eltöltött időszakra, mert Patrik születésével, egy csaknem 9 hónapnyi közös fejezet máris lezárul, és elkezdődik valami új, valami végetnemérő csoda, az hogy Patrik világra jöttével ANYA és persze APASZÜLETIK.
