Számos mesébe illő szüléstörténetet olvastam a várandósságom alatt. Nem tudom, hogy a hormonok varázsereje szórta meg cukorcsillámokkal ezeket a sztorikat, vagy csak az én esetem alakult máshogy, mint másoké. De én nem tartozom azok táborába, akik már egy hónappal a szülés után a második gyereküket tervezgetik. A „nagy öregek” szerint, csak idő kérdése és újra vágyok majd a dologra.
Na persze nem a szülés fájdalmára, de arra az euforikus érzésre minden bizonnyal, amikor először nézhettünk mélyen farkas szemet egy őszinte kis lélekkel, aki hozzánk érkezett, és aki számít ránk.
Mivel így alakultak a dolgok én nem mennék bele a részletekbe, ugyanis nem érzem tisztemnek, hogy elvegyem a kedvét azoknak, akik még nem szültek. Mert a szülés fájdalmára a legjobb gyógyszer valóban maga a gyerek, és ezt minden lánynak meg kell ismernie. Nem tudom korábban mit hittem, de úgy érzem, hogy én most váltam nővé, persze anyává is, de nővé minden bizonnyal.
Már a terhesség is megtanít a lemondásra, áldozatra, alázatra. De amikor először bújt hozzám Patrik, akkor megértettem, hogy mi is ez igazán. Hogy többé nincs bennem önzőség, csak őszinte feltétel nélküli szeretet. Megértettem azt is, hogy mekkora szerepem van abban, hogy ebből a három emberből igazi család legyen.
Azt hiszem, nem attól leszünk igazán család, hogy összehozunk egy gyereket, hanem attól hogy megtaláljuk az összhangot a párkapcsolat és a szülői szerep között. Mert az előző és az új életünknek mostantól egyszerre kell működnie. Persze idő kell az összecsiszolódáshoz, de egyet biztosan mondhatok, hogy minden nehézségével együtt ez életem legszebb időszaka! Most jó, béke van és nem cserélnék senkivel.
