A mai világban, nem könnyű anyának lenni. A maga értelmében, ez mindig is így volt, bár korábban csak a szomszédok szóltak bele a nevelésünkbe, most viszont nehezebb a helyzet. Ha felcsapjuk az internetet, akkor csoportok hada lengeti fejünk felett a bárdot, információ dömpingtől fulladozva próbálunk kievickélni a hiteles válaszok mezejére.
Patrik sajnos tápszeres lett. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy ha már így alakult, akkor idejében elkezdem a hozzátáplálást, vagyis mai szemlélet szerint ideje korán, hisz Patrik még nem egészen négy hónapos. Jóllehet, a nagykönyv a hat hónapot írja manapság, ami a babakajálást illeti.
Benne vagyok egy csoportban, ami kifejezetten olyan anyucikat próbál összehozni, akik úgy döntenek, hogy nemet mondanak erre a trendre, és négy hónapos kortól „fakanalat” – turmixgépet ragadnak. Egyébként itt vannak olyanok is, akik szoptatnak, mégis kap ezt, azt a kicsi. Szóval, nem csak én vagyok ilyen „őrült”!
Ha, a baba érett erre, tartja a fejét, kitámasztva elüldögél, és kommunikál, tehát jelez, ha éhes, ha nem kér többet, vagy nem ízlik, és legfőképp nem allergiás, nincs hasmenése akkor miért ne lehetne!? Persze, ez nem egy felhívás, hiszen nem vagyok szakember, sőt a szakemberek, ma ennek szöges ellentétét vallják.
De tudjátok mit? Senkinek nem kívánom azt az első két hónapot, amíg a kisfiam nem tudott kakilni, és bármennyire kényes is a téma, aki anya, vagy apa az tudja, hogy mennyire megvisel minket szülőket is ha, nap, mint, nap szélcsövezni kell a gyereket, mert nem megy az, ami másnak rutin. Ez volt az egyetlen mód, hogy segítsünk rajta, miközben ostorral csapkodott mindenki, hogy: „a szélcsővel vigyázz, mert rászokik a gyerek”.
Persze vigyáznom kellett még: a gyümölccsel, az anyatej elhagyásával, a tápszerrel. Aztán amikor végképp zsongni kezdett a fejemben mindenki tanácsa, úgy döntöttem, hogy becsukom a szemem, és elképzelek egy olyan „Anyavilágot”, amiben én vagyok „Anya-királynő”, és én döntök mindenki felett.
És, voálá, megszülettem, én a felelős, nagybetűs Anya, aki egy szép nap őszibarackból csinált szmutit magának, majd megkóstoltatta a gyerekkel, aztán egy nap múlva, egy kanállal, majd kettővel, és így tovább… adott neki. Na már most, két dolog: egy, Patrik élvezte az új ízeket, még ha először rácsodálkozik is (konkrétabban: fintorog), a másik, és számomra lélekemelő, hogy magam mögött hagyhattam a szélcső okozta nehéz estéket, mert A DOLOG megoldódott.
Akkor kérdezem én, hogy miért ne állhattam volna a sarkamra!? Hisz ha a baba boldog, anya is boldog. Nem igaz?
(Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy nem vagyok szakember, ez mindenkinek a saját döntése, én pusztán magamról mesélek. Az általam jónak vélt dolgok, nem biztos, hogy nálatok is beválnak!)
