Mindenkinek van egy szüléstörténete, mindenkié más, egyedi, bensőséges, gyönyörű, és szuperfájdalmas. Az enyém pedig nyilvánvalóan kitalált történet, a valósággal való egyezés csak a véletlen műve…
Szóval, úgy döntöttem maradok, bár voltak még furcsaságok. Aki már szült az tudja, hogy számos nőgyógyászati vizsgálaton esünk át, amíg elérünk a szülésig. Ezt be lehet tudni körültekintésnek is, és laikusként mindenre igent mondunk. Főleg eleinte, amikor még annyira vadregényes és zavaros ez az egész terhesség dolog.
Nem tudjuk, mit kell túlmisztifikálni, és mit nem. Történt, hogy egy átlagos baciszűrésre mentem, úgy, hogy egyébként nem is volt bajom, ez az ikszedik heti rutin volt, és a magánrendelés értelmében tízezer forint valahogy karácsony táján. Az ünnepek után hívnom kellett a rendelőt, az eredmény miatt.
Nyilván, ha találnak valamit kezelni kell. Nem tudom szó szerint idézni, de valami olyasmi válasz érkezett, hogy a kenetet meg kell ismételni, mert lehet, hogy az én tartozékaim így a normálisak, de az is lehet, hogy nem. Már elnézést? (Megesküdni nem tudok, de gyanús, hogy a bejglizabálás közben elfelejtették elküldeni a mintát).
Jóllehet, nem értek hozzá, de csak van valami táblázat, hogy milyen alkatrészből mennyi még, ami belefér. De hát megijedtem, visszamentem, újra megcsinálták a vizsgálatot, természetesen tízezer. Majd megint hívnom kellett őket az eredményért, amiből kiderült, hogy az ég-világon semmi bajom. Sőt beazonosítottak, hogy igen, ez vagyok én, és a flórám köszönjük szépen. Ámen, lassan egy betét reklámba is elmehetek – gondoltam. Szóval „Miszisz Flóra” húsz ezer forintomba fájt.
De kanyarodjunk vissza az utolsó hetekre. Itt már hetente, a legvégén, pedig kétnaponta, majd naponta kellett a kórházba látogatnom, ahol szívhangot ellenőriztek, esetenként ultrahangot csináltak (aki már szült az tudja, CTG-nek hívják). Szerencsére nem kellett fizetni a műveletekért, a részletekbe nem mennék bele, de egy stressz volt.
Minden alkalommal fenn állt a lehetőség, ha Patrik nem rúg húsz perc alatt hatszor befektetnek. Így tehát ezeken a reggeleken orvosi javaslatra kólával, és csokival kellett kezdenem a napot, ha nem akartam befeküdni. Patrikot amúgy sem ez, sem a kötelezően ajánlott lépcsőzés a vizsgálat előtt sem különösebben érdekelte. Ugyanis ő reggel jól alszik, amúgy a mai napig.
Egy alkalommal meg kellett ismételni a vizsgálatot, mert Patrik nem mozgott, miközben a doki kiadta az ukázt én szorgalmasan kotorásztam a pénztárcámban apró után, hogy az automatából némi energiához jussak, annak reményében, hogy Patrik élénkebb lesz.
Látni kellett volna azt a fejet, amikor csörgött a pénz, igaz a papírpénznek nincs hangja, nekem pedig eszem ágában nem volt tömni a zsebét, mikor épp abban a pillanatban akart berakni a kórházba ki tudja mennyi időre. Ettől azért féltem nagyon, mert egyszer már tök feleslegesen bent töltöttem három napot. Borzasztó volt, egy elfekvő, sok mindenre képes lettem volna, hogy ne fektessen be.
Nyilván ezt értsétek jól, szóval lépcsőzés, csoki, vagy mit tudom én naponta háromszori kórházba járás a vizsgálatok miatt. Csak ne kelljen ott aludni. Nem vagyok felelőtlen, ha indokolt oké, de Patrik déltől kirúgta a ház oldalát, viszont CTG-re reggel fél nyolcra kellett járnom, én tudtam, hogy nincs gáz, az ultrahang is megmutatta, de ez mind mellékes, mert az ősi CTG AZ, na AZ(!) tessék, ott a papír…
Nem beszélve arról, hogy a doki kérésére Viberes kapcsolatban voltunk mindig tudta mikor érkezem. És én jöttem, minden héten pénteken. Egy alkalommal kb. a 38. héten az ügyeletes doki ellenőrizte a CTG (szívhang, magzatmozgás vizsgálat) eredményemet.
Hozzá teszem a lapra alig nézett rá, közben szétalázott, hogy: „Hogy képzeli, hogy ennyit hízott, ha az én betegem lenne, már rég itt élne a kórházban diétás koszton. Nem félti a gyerekét? Azonnal keresse fel a védőnői szolgálatot, és kérjen egy vizelet tesztet, mi van akkor ha toxémiás. Az orvosa nem mondta, hogy hetente meg kell nézetnie a vizeletét. Mondja meg a doktor úrnak, hogy olvassa el a 2017-es szabályzatot”- mindezt valami iszonyat mély, ijesztő hangon. Úgy éreztem, hogy inkább lefutok egy maratont, vagy leérettségizek mindenből százszor is csak ezt ne!
Aztán kétségbe esetten elcsukló hangon mondtam, hogy a védőnőm rendelése mindjárt lejár, miközben rátett még, hogy van olyan, hogy védőnői szolgálat, és persze már bekönnyezett szemmel kérdeztem, hogy hol van, mire ő: „Mit gondol, hogy majd elmondom, menjen nézzen utána”. Tény, ez a csávó, elnézést Tanár Úr nem az én dokim volt, de azért elmondta kedvesen, hogy az enyém vadászni van, ezért nem tud ma itt lenni. Biztos rohadt jóban lehettek, amúgy lesz*rom (már elnézést)
Végül a védőnőm ezúttal jó arc volt, és mondta, hogy negyed órát ráhúz a műszakjára, és akkor megvár, már ha odaérek. Nem jött még ilyen lassan busz életemben soha, de oda értem, és kiderült, hogy makkegészséges vagyok, csak százon van a vérnyomásom. De hatezer fok volt, és rohantam, dagadt voltam, és terhes, és megittam nem tudom mennyi kólát a CTG miatt…
Basszus! Aztán, hogy haladjak is a sztorival, szóval az előző fejezetben említettem, hogy rá akartam beszélni a dokit a császárra, gondoltam, hogy hamár fizetek, akkor dönthetek is. Mire érkezett a válasz, a mindig csengő-bongó hangon: „Fanni, nem maga az első, hanem a baba”.
Elérkezett a negyvenedik hét, de Patrik még sehol, pedig már a dokim is jósolt, hogy tuti hamarabb jön akkora a hasam. Hát, nem, Patrik nem jött. Az, az érzés, hogy minden este úgy fekszem, hogy ma hajnalban tuti, de se jósló fájásom nem volt, se semmi. Még menstruációs görcseim sem voltak korábban. Nem tudtam mit várjak, mert hiszen a jósló az állítólag olyan, mint egy erős mensi görcs. Hát én rohadt jókat aludtam.
Szóval megolt a terv. Negyvenedik hét után, maximum még egy hetet várnak, aztán indítják a szülést a baba érdekében. Ez tök rendben is volt, én már nem akartam a pocakot, féltettem, és a karomban akartam tudni, és csak reméltem, hogy minden rendben van. Persze a császárról szó sem lehetett, hiába a kommunikáció, a tárgyalás technika mit sem ért. Azt hiszem csütörtök volt, vagy nem is tudom este hétre a szülős pakkal, és a kispárnámmal kellett érkeznem a szülőszobára. Héttől, este kilencig Norbival csak ültünk egy kórházi pricseszen, és vártunk.
Részletkérdés ugyan, de eleinte bekvártélyoztunk a jópofa babzsákokra, amiket jó szívvel mutogattak nekünk a szülőszoba látogatáson. Hozzáteszem innen az ötödik percben elzavartak, minket, hogy ez a nővéreké… Rendben van, kit érdekel.
Aztán mindenféle vizsgálat következett, vércsoport vizsgálat is, holott egy héttel a szülés előtt kétszer is vérvételre kellett mennem a kórházba, hogy szülés előtt már ne kelljen. Kellett! De nem zavart, meg pisilnem is, de nem volt a szülőszobán se WC-papír, se szappan. Szétpisilt nadrággal, és kézzel vártam a sorsomra. Mindezt úgy, hogy öt perccel korábban szóltam a dokimnak, hogy muszáj elmennem WC-re. Akkor nem szólt senki, hogy minta is kéne. Nem könnyű a semmiből elővarázsolni még egy mintára valót, nekem így sikerült.
Aztán Donald kacsa módjára félmeztelenül valami méhszáj tágító zselével próbáltak előidézni fájásokat nagyjából este tíz körül. Valami volt, de azok szüléshez alkalmatlanok. Közben Norbi végig ott volt mellettem, egy kisszéken, és vártuk, hogy történjen valami. Állítólag a szülőszobán ott lehetett volna végig, mégis haza küldték, aludjon otthon pár órát, mert ha eddig nem indult be, már nem fog. Ugyanis minden csoda három napig tart, ellenben a csoda zselé sem tovább, mint két óra.
Egyébként a szülésznő nagyon rendes volt velem, sőt mint kiderült egy óvodástársam édesanyja, aki saját lányaként figyelt engem, amíg tartott a műszakja. Mondta, hogy aludjak, ha tudok szükségem lesz másnap az energiára. Egy kékledes óra lassan múló percei mutatták, közeledik az idő. Reggel fél hatkor megkapom a beöntést, aztán rám kötik az oxitocint.
Ebben a tudatban az álom sem volt túl édes, Norbit pedig reggelre vártam a mi nagy napunkra. Hogy mi történt ez után, azt a következő fejezetben mesélem el!
