Alapvetően utálom ezt az egész témát, nem azt, hogy másokon segítsünk, ha tudunk. Hanem azt, ahogy ez az egész adományozás karácsonykor olyan, mintha így fakanállal le akarnák erőszakolni a torkunkon, hogy márpedig „Adjá’ pénzt”. Ameddig úgy érzem, hogy a saját otthonomban nincs meg minden, amit szeretnék, gáz vagy nem gáz, de én nem fogok nagyobb összegeket osztogatni senkinek. Szerintem a legtöbb ember így van ezzel. És, most jön a: DE!
De, amíg nem zsíros kenyér lila hagymával a karácsonyi ebéd, túl azon, hogy ez most a romkocsmák virágkorában, mégiscsak igazán gurmé fogásnak számít. Na, addig, azért valamit szoktam tenni. De ebből is a kicsit önző fajtát választom. Szóval, nem a Mekinél dobálom a perselybe az ötforintost, hanem futok.
A tavalyi évet leszámítva, amikor már Patrikkal terhes voltam, szóval ezt leszámítva, minden év decemberében futok egyet. Általában egy mikulásfutás az, amit bevállalok. Ez mind távban, mind a célját és nem utolsó sorban hangulatát tekintve is tökéletesen megfelel nekem.
A nevezési díj, 2500-3500 forint körül mozog, amit a szervezők felajánlanak rászorulóknak. A korábbi években a szigeten futottam a látássérültekért, idén pedig, hogy messzire ne menjek a témámtól a rászoruló gyerekekért húztam futó cipőt.
Hihetetlen hangulat, egy kis bohóckodás, és persze a jó cél. Szerintem adni így is lehet. Nekem is összeszorul a szívem, ha nehéz sorsokról hallok, de látni kell, hogy egy ember nem, vagy csak ritkán elég egy egész élet megváltoztatásához. Viszont a magam fajta kis hangyának is van lehetősége egy kis jót csinálni. Ki lehet választani egy célt, vagy egy szervezetet, akik elvégzik a többi dolgot, tehát nem kell olyan arcokat magunkkal cipelnünk, akiknek nem tudtunk eléggé segíteni, magyarul nincs személyes találkozás az adományozottal.
Néhány bejegyzéssel ezelőtt meséltem nektek két nehéz sorsú kisfiúról. Én csak egy újságíró voltam azon a rendezvényen, ahol celebek ajándékoztak játékokat a kicsiknek. Én pedig csak egyet tudtam adni, egy fél órát magamból, egy kicsike törődést. Mindig kifolyik a könnyem, ha visszagondolok rájuk. Hiányoznak.
Sajnos én gyenge vagyok ahhoz, hogy ezt a terhet tudjam cipelni, amikor arc is társul, a célhoz. Önzőség, de bánt, hogy én csak ennyi tudtam lenni. És, ha tehetném, és megtehetném bármilyenek is voltak! Jó szívvel örökbe fogadnám őket. Nem azért, mert Hollywood ezt üzeni, hanem mert a belső hangom mondatja velem.
Lehet, nem ez a legszebb hozzá állás, de valahol inkább csak kimondom, amit más nem. Viszont csinálok
valamit az egészért, nem a Tescoban veszek, egy kitudja, kihez jut el adomány szelvényt. Értitek. Az olyasmik királyak szerintem, mint a cipősdoboz akció meg ezek. Sokan kiakadnak, hogy: „Jaj miért karácsonykor kell elővenni ezt az adományozás dolgot”. Hát egyszerű, azért amiért októbertől csoki mikulásokat árulnak, azért mert a december már végképp erről szól. Vegyél, hogy adhass.
Nem hiszem, hogy az árvaházi gyerekek ne lennének ezzel pontosan tisztában, hiszen a média is, idilli családok porcukorfelhős karácsony estéitől zajos.
Azt mondom, hogy mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy mikor kinek, és mivel segít. Ha az csak egy szomszéd kisgyerek, vagy egy ismerős család akkor sem veszít a dolog a szépségéből.
Csináljatok valamit, bármit, amitől legalább egy valaki újra mosolyogni fog! Ne felejtsétek el, hogy ehhez sokszor még pénzre sincsen szükség!
