„Isten veled 2017, légy kedves hozzám 2018” már csak néhány nap, és zúdul ránk a mémek soksága, mi pedig egyfolytában csak bízunk benne, hogy jövőre más lesz, jobb lesz. Igenám, de ez a változás nem jön el, magától legalábbis biztos, hogy nem.
Ilyenkor Szilveszter közeledtével mindig számot vetünk, ki hangosan a nagyvilágba szórja szét a fogadalmait, mások csendben, titkos terveket szövögetnek, arról, amit várnak. De nem a naptár hozza el a változást, hanem mi magunk.
Ha visszagondolok a 2017-es évemre, akkor elmondhatom, hogy én beleálltam a dologba, hadat üzentem a napok rutinos körforgásának, és teherbe estem. Igaz, az én históriám 2016 végén kezdődött, de mint a várandósság általában, ez egy évre való szüntelen programot hozott magával. Vagy inkább egy életre elköteleztem, elköteleztük magunkat Norbival, szülővé váltunk.
A legédesebb, és a legnehezebb évet tudhatom magam mögött. Mit is? Szembe kellett néznem a ténnyel, hogy nem vagyok többé tinédzser, nem pukkanhat a pezsgő, nem szívhatok el egy jó szál cigarettát, lejjebb kell adnom a pörgésből, a melóból, és a stresszből. Én már csak a második vagyok. Félre ne értsetek, édes szenvedések ezek, de attól még szenvedések, bárki bármit mond nem könnyű. Amíg nem fogtam a karjaimban Patrikot, csak úsztam az ismeretlen árral, és betartottam a szabályokat, amiket egy várandós nőnek be kell.
Dolgoztam, mert a tervezett, de már első hónapban sikeres babaprojekt, nem hagyott sok időt a felkészülésre, sem anyagilag, de félre a pénzzel, sehogy, nem lehet felkészülni, „Csinálni kell!”, ahogy Norbi mondaná! Szóval a két csíkos tesztet követően, maximális fokozatra kapcsoltam a melóban. Közben pedig: a magánéletem úszott, a barátaim, szinte csak alkalmi virtuális beszélgetőtársak lettek. Persze volt szabadidő, a mostani napirendhez képest legalábbis mindenképp. Csak erőm nem volt, a hordó méretűre nőtt hasam, a felvizesedett testem fogja voltam. Igen kilenc hónapig. Örültem, ha átértem a zebrán, amíg zöld volt a lámpa, nem, hogy éjszakázzak, és ezt így higgyétek el.
Szerencsére sikerült egy amolyan standby üzemmódban tartanom magam a lehető legkevesebbet stresszeznem, de a szülés dátumának közeledtével úrrá lett rajtam a félelem. Az emiatt kialakult rossz lelkiállapotomat, pedig a balul sikerült szülés irgalmatlan fájdalma két hónapnyi depresszióba sodort, legalábbis a magam dolgát illetően.
De, hogy ne csak a rosszról emlékezzek meg, 2017 június 28-án megszületett maga a csoda: Patrik, és az a valaki, akit olyan régóta kerestem: az igazi Barna Fanni, vagyis én. Most lettem önmagam! Gyerekkorom óta egyetlen álmom volt, anyává válni, és ezt a dolgot mesterien űzni. Persze, hogy ez sikerült-e, és sikerül-e majd az idő mondja meg, és valószínűleg a majdani szókimondó tinédzser fiam. De addig is hosszú még az út, na meg úgy egyáltalán ez egy örök utazás, nincsenek megállók, vagy garázsmenet. Értitek? Egy életre vállalkoztam erre a küldetésre.
És zárásul még valami, egy anya nem csak gyereket nevelő szülő, hanem ikonikus alak, a világ összes szép szavának a metaforája. A családnak, a szeretőnek, a szépségnek, az otthonnak, az életnek, a csodának, ami irtózatosan nagy feladat, ami nem csak nyolctól négyig tart, és aminek illik megfelelni. Gyere 2018, én készen állok!
