Talán erről a keserédes időszakomról keveset hallottatok még. De én olyasvalaki vagyok, aki mindig a kilóival küzd ennek több oka is van. Az egyik, hogy alapvetően szeretek és tudok is enni, a másik pedig valószínűleg azért adottság kérdése is, rajtam minden meglátszik, sajnos. Persze tinikoromtól kezdve jó néhány diétát kipróbáltam, és persze különböző sportokat is, amíg végre megtaláltam a hatékony megoldást, dobpergés, és ez pedig tetszik, nem tetszik a futás.Nyilán mindehhez elengedhetetlen az életmód váltás is, de mondjuk úgy, hogy többé kevésbé odafigyelek.

Alapvetően azt hiszem, hogy szeretek futni, már ha lehet ezt szeretni úgy őszintén. Mindenesetre kikapcsol, ha futok szabad vagyok, magamtól vagyok szabad. Nem gondolok semmire, csak várom, hogy pörögjenek a méterek, kilométerek. Ebbe a szabadságba lettem én szerelmes, valahogy úgy 2012 környékén, már korábban is, de akkor elszaladt velem a ló. Éjjel nappal csak ezzel a témával voltam elfoglalva, gyönyörűen le is fogytam, de nem voltam önmagam. Nem azért mert egy fitt én nézett vissza a tükörből, hanem mert valójában ez egy túlhajszolt én volt, kimerült, és nem eléggé boldog. Ráadásul, nem is láttam magamon a változást, csak a későbbi fejemmel értékeltem a megváltozott testem.

Ugyanebben az évben készületem életem félmaratonjára is, amit be kellett látnom, hogy a leadott kilók ellenére sem az én testalkatomra terveztek, vagy csak nem a térdeimnek, és a csonthártyámnak.Ugyanis egy csonthártyagyulladás miatt nem csak a félmaratonnak, de a futásnak is jó időre véget kellett vetnem. Ha, valaki beleássa magát a dologba akár a neten is talál cikkeket, a testalkatok, és a sportok viszonyáról. Na, a futás az nem az én kategóriám. Ezzel együtt lehet csinálni a dolgot egyébként, csak nem ész nélkül, és nem napi 10 kilométereket, nem betonon, és persze az ízületvédők közül is érdemes szedni egyet egyet.

Igenám, de a terhesség hosszú hónapjai alatt teljesen felhagytam a sporttal, ennek részben egészségügyi oka is volt,. A szülés utáni lassú felépülés, a a mindennapok, és az itthoni teendők annyira a fejemre ültek, hogy úgy éreztem, hogy lehetetlen kikecmeregni alóla. Ha úgy tetszik, ezzel takaróztam, amilyen szorgalmas vagyok itthon, és az életben, legalábbis megteszem, ami tőlem telik. A sporthoz annyira erőt kell vennem magamon. Ha ott vagyok a rekortánon, na az már király, csak jusson el oda az ember ugye.

Én pedig egyféle képen jutok el, ha kitűzök célokat, versenyeket, távokat, jutalmakat. Csak magamért valahogy nem megy, persze ezeket a játékokat is magamnak találom ki, de valamiért engem ez hajt. Jó ott a végső cél, a fogyás egyértelműen, de a kívánt súly olyan, távoli, hogy kellenek kisebb eredmények, amik pörgetik a lábaimat. Például egyik tervem, hogy tavaszig beszerzek egy futóbabakocsit, amit ugye csak úgy blindre nem vesz meg az ember, nem olcsó mulatság, és nem is az Instára kell villogni, hanem használni szeretném. Ettől függetlenül, ha megveszem csak lövök egy két képet az éterbe, na de evezzünk vissza a komolyabb vizekre.

Szóval akkor érdemlem ezt meg, ha bizonyítom magamnak, hogy tényleg nem a pinyóban fog porosodni az új verda, szóval ismét "kerékcsere" várható. Tehát tegnap a bevásárlásból hazafele letesztelem a Peg Peregot, hogy mennyire futóképes, és ha a szép kabátomban működött tíz méteren, akkor csak remélni tudtam, hogy a futócuccban is fog öt kilométeren. És képzeljétek, működött, kaptam magamtól egy piros pontot. ( Ugyanitt babakocsi eladó, tényleg!)

Ezzel együtt nem leszek nagyképű, nem kellett félnem, hogy a gyerek arcába csap a menetszél, de azért megcsináltam, szóval vasárnap, indulok is egy futóversenyen, igaz itt még Patrik nélkül. A nem titkolt célom pedig, tavasszal versenyen is lefutni a tízest, ez egyelőre még nem kis feladat a számomra,de igyekszem.

Ja igen, és Patrik alvás idejében történt a dolog, úgyhogy babának, és mamának is egyaránt kikapcsolódás volt a közös futás. Csak a végén ébredt fel, amikor vége lett ennek az újfajta zötykölődésnek :)