Alig mertem összeszámolni, hogy hány év után tértem vissza a futóversenyzés világába de, mondjuk, hogy öt év után kellett leporolni a pipákat a cipőmön. Vagyis porolhattam én, de rájöttem, hogy időközben szültem egy gyereket, és bizony a lábamra már nem olyan komfortos a kabalacipő. De ez nem volt akadály, volt más opció. Szóval cipő van, már csak én kellek.
A decemberi jótékonysági futásokon kívül az utóbbi években, mintha a feledés homályába merült volna a hőn áhított adrenalin az átmenetinek aligha nevezhető évek alatt. Noha a konditermi világot nem hagytam teljesen magam mögött, sőt a lábaim helyett a biciklikereket is bőven koptattam. De azért a terhesség, és az azt követő első fél évem nem volt túl aktív, legalábbis sport szempontjából biztosan nem.
Pedig én a futás is vagyok, ha nem is a táv, de a futás mindenképp. A magam mögött hagyott „futóbolond” időszakom azért még rémlik, és emlékszem, hogy mániákusan szerettem hóban futni, így hát mi más vezérelt volna az újrakezdéshez, ha nem egy kis hó. Egy héttel a futás időpontja előtt dobta fel a „fész”, hogy „Zúzmara Félmaraton és Futófesztivál”. Egyből arra gondoltam, hogy itt az alkalom, bár azon a héten mikor neveztem az idő igencsak tavaszias volt, ennek ellenére: ez egy jel, hogy el kell kezdeni - gondoltam. Tudjátok, hó, hóban futás, zúzmara, jön a nyár, mi kell még, ja igen egy elég fontos valami még nem árt: fel kell készülnöm.
Szóval kivételesen beálltam a tükör elé, többé-kevésbé meztelenül, és azt kérdeztem magamtól, hogy hol van a fenekem? És, amikor arra lettem figyelmes, hogy már már a combomra csúsztak, akkor egyszeriben elkapott valami megállíthatatlan nyughatatlanság. Előkerestem a hál istennek elasztikus futó cuccaimat, amik végre újból jók rám, pontosabban így is jók rám, és nekivágtam.
Egy héten keresztül próbáltam felhozni magam nulláról arra a szintre, hogy képes legyek lefutni öt kilométert tisztességgel. Szóval nem sétálni, hanem futni. És elkezdtem a felkészülést először egyedül, aztán folytattam egy hagyományos, futásra teljesen alkalmatlan babakocsival, majd időzítettem a csúcsformát, megpihentem, és már el is jött a vasárnap. A sokadik első nagy napom, az anyaélet első futóversenye.
Korábban magányos „farkatlanként” csináltam végig a futó projekteket, kisfelnőtt időszakom útkeresései voltak ezek a versenyek. A magam legyőzése, a személyiség fejlődésem mérföldkövei, az egyedüllét megélése, és út egy érettebb önmagam felé, ahol értéket teremtettem magamnak, mind a külsőmnek, és ami még fontosabb a belsőmnek is.
Ez is egy ilyen jellegű időszak, de azért máshogy. A testemet, és a lelkemet is egy bennem növekvő életnek adtam. De látni kell, hogy míg a lelkemet örökre, a testemet csak bérbe. Bőven eljött tehát, az idő: a főbérlő hat és fél hónap után visszaköltözik a testébe.
Szóval azóta, hogy az értékrendemmel számot vetettem, párt is találtam, aki azért kicsit talán az edzőm is, vagy inkább a társam, a segítségem. Támogat a hóbortjaimban, és végre a célban ténylegesen is várt valaki, nem csak egy újabb piros pont az önismereti matricás albumban. De ne rohanjunk ennyire előre.
A futás napján kicsit izgatott voltam, hogy vajon sikerül-e. Biztos, ami biztos a legutolsó szektorba írtam magam, végülis előzgetni mindig jobb, mint amikor azt érzi az ember, hogy keresztülvágtat rajta a tömeg, és ezt akár érthetjük szó szerint is, hisz részben a Kincsem park területén futottunk. Patrik miatt nem kellett aggódnom, a nagymamája vigyázott rá, a téli időszakban nem akartam kitenni a verseny körüli hercehurcának.
A többezres részvételnek köszönhetően, egy nehézkes parkolóhely keresés után, rendben ment a rajtszám átvétel. Az utolsó simítások után, pedig máris a csoportos bemelegítésen találtam magam, ahol stílusosan mindent az ellenkező irányban csináltam, mint mindig. Ha máshonnan nem, innen biztosan tudtam, hogy megérkeztem.
Néhány perc és már indult is a rajt. Meg kell mondanom, hogy jól esett végre nem csak magammal, de másokkal is versenyezni. Nagy segítségem volt egy kopaszodó, fekete ruhás figura, aki nagyjából velem azonos tempót diktált. Már az elején elhatároztam, hogy na, ameddig őt nem vesztem szem elől, addig tartom magam a mai napi elvárásaimhoz. Bár korábban egyet kértem magamtól, hogy bármi is történjék, ne legyek utolsó. Szerencsére ettől egyáltalán nem kellett tartanom, na nem is azért mert akkora király vagyok, de itt még azok is megtalálhatták a számításukat, akik tényleg idén először álltak fel a kanapéból, hozzáteszem: szerencsére.
Vasárnapra megérkezett a hó is, egész héten drukkoltam, ha már nem fehér a karácsony, mai napnak muszáj annak lennie, hisz a név is kötelez: „Zúzmara Futófesztivál”. Jó érzés volt nyomot hagyni a futócipőkkel a hóban, felcsapni a sarat a hátam közepéig, és kimeríteni magam teljesen. A harmadik kilométer környékén (merthogy alapvetően szülés után ennyire voltam kalibrálva), úgy éreztem, hogy most fel kell szabadítani a maradék hetven százalékot. Mert ugye Survivor Feri óta tudjuk, hogy: „amikor úgy érezzük, hogy fáradtak vagyunk, valójában az energiakészletünk 30%-át használtuk fel”- legyen igaza.
Klinikailag nem igazolt ez az állítás, de most először megtérült a szoptatás alatti hosszas tévénézés. Tehát, ezek szerint újult erővel vágtam neki a maradék két kilométernek, még pacsizni is volt erőm, meg a cél előtt még lefutni két embert, mintha legalábbis az első helyre mentem volna.
A célban pedig széles mosollyal az arcán várt rám Norbi, aki végre újra büszke lehetett rám. Nem csak azért mert kábé öt percet magamra vertem a szülés utáni első öt kilométeremhez képest (igaz azt a futást egy nem túl légies babakocsival, és tíz kilós utasával tettem meg).
Sokkal inkább azért, hogy elindultam az önmagamhoz való visszatalálás útján, ami persze a mentális blanszot is jelenti a számomra – naná, hogy örült nekem. Nem kérdés, hisz boldog anya, egyenlő boldog apa.
És, hogy mi van velem!? Készül a megállíthatatlan futó mami, folytatás következik. Ennek az elhatározásnak tisztelegve, büszkén akasztottam Patrik nyakába a kis érmem, mert sikerült.
