Norbit megkértem, hogy takarítson ki és zárja be az ablakokat a gyerekszobában. Igaz, én már mindent megcsináltam a szülés előtti napokban, de azért még egyszer biztos, ami biztos. Csecsemőt hozunk haza.

Dél körül dőlt el, hogy ki mehet, és ki marad a kórházban. Szerencsére mindent rendeben találtak velünk kapcsolatban, szóval hazamehettünk Patrikkal. Norbi kiváltotta a recept csomagot, amit Patrik születése előtt el kellett intézni a leendő gyerekorvossal. Ezt viszont nem lehetett korábban letudni, mert Patrik születési dátuma is kell hozzá, mivel ilyenkor még nincsenek papírjai. Anyai taj számmal működik a rendszer.

De egy valamit nem mondanak el, hogy vegyünk tápszert. Patrik a nyári kánikulában nagyjából négy napja nem evett semmit, és vizet sem adtak neki. Ha még egyszer ezt elölről kezdhetném, biztos, hogy lenne itthon tápszer, és már adtam volna neki. Nagyjából két-három hónapos kora között elhagytuk a cicit teljesen, és tápszeres lett. Én emiatt az egész mizéria miatt nem vagyok egy anyatej párti valaki. Szóval jó, ha valaki tud adni a gyerekének saját tejet, de ha nem akkor inkább a tápszer, minthogy éhezzen a baba.

Szóval szépen felöltöztettem a kisbabámat, összepakoltam a kórházi csomagunkat, és vártam, hogy Apa megjelenjen a látogató folyosón. Kánikula volt, de ahogy kell sapkában, jól bebugyolálva pokrócban vittük haza. Közben folyton sírnom kellett. Azt hiszem ekkorra tudatosult bennem, hogy mi is történt velem. Egy enyhébb szülés utáni depresszióm volt, vagy csak a hormonok. Ki tudja, hogy hol a határ a kettő között. Mindenesetre nem volt jó hangulatom. Örültem, hogy hazamehettünk, de rendkívül ijesztő is volt. Mi lesz most? Mi van, ha nem tudom etetni stb.

Aztán ahogy hazaértünk onnantól, nagyjából estig megállíthatatlanul sírtam, és próbáltam válaszokat találni arra, hogy miért történt úgy az egész szülésem, ahogyan. Persze semmi értelme nem volt ennek az egésznek, de végre nem voltak szobatársak és kisírhattam magam igazán. Bár már a kórházi utolsó nap sem szólt másról. Nem tudom elmondani milyen érzés, amikor a melletted lévő két csaj, azt mondogatja, hogy mennyire fája  melle, meg hogy mennyi teje van, amíg az én kisbabám éhezik.

Aztán itthon Anya próbált segíteni, fejni, tanítani, hogy majd hogy kell, és legfőképpen beindítani a dolgokat. Annyira fájt, hogy csak sírtam, sírtam, és csak sírtam. Pedig tudtam, hogy össze kellene szednem magam, de egyszerűen sehogy sem ment.

Aztán gondoltuk, hogy lepihenünk, amíg anyukám vigyáz az alvó babára, de persze egyből felkelt Patrik, hát hogy is ne kelt volna fel, mikor folyamatosan éhes volt. A sebem viszont nagyon fájt, amire Algopyrint szedtem, pedig gondolhatjátok, hogy csak végső esetben vettem be bármit is, de muszáj volt. Egyébként ezt már a kórházban is adták, tehát nem nézik olyan szigorúan ezt a szoptatás mellett nincsen gyógyszer dolgot.

Aztán emiatt Patrik nagyon álmatag volt sajnos. Fél órán át kellett keltegetni mire felébredt, és számára még nagyon fárasztó dolog a szopizás, ezért közben is ébresztgetni kellett. És persze non stop mérlegeltem. Hogy tudjam mikor mennyit eszik. Még mindig alig mozdult a mérleg nyelve.

Úgy képzeltem el az első napot, hogy hármasban leszünk, meghitten, békésen. De bennem dúltak az érzések, folyton elsírtam magam, a szoptatás nagyon fájt, és úgy féltetettem Patrikot. Anyukám segített megmutatni, hogyan kell fürdetni, végülis estig velünk maradt, hogy mindenben segítsen. Aztán a következő napokban munka előtt, és munka után is jött, hogy segítsen fejni, hogy tudjam etetni a kisfiam.

Borzalmas volt ezt átélni, hogy azon kell izgulni, hogy eleget eszik-e. Közben persze a világ összes valamire való szoptatós videóját megnéztem, már annyira telebeszélték a fejem, hogy szoptatási tanácsadót is képes lettem volna kihívni. De mondok valamit, felesleges. Bármennyire is megpróbálta mindenki rám erőltetni ezt az egészet, mármint a szoptatást, nem volt értelme. Csak egy folyamatos stressz volt ez mindenkinek. Patriknak is egy szenvedés, meg nekem is, de kitartottam, mert hat hónapig akartam szoptatni.

Aztán három hónapos korában azt mondtam, hogy jó elég volt. Úgy éreztem, hogy mindent megtettem. Kézi és gépi mellszívó, mindenből a legjobb, hogy na hátha... Persze aztán átmenetileg lett tejem, na nem a mellszívó miatt. Ezt órákig tattó fejéseknek köszönhettem. Nálam nem állt be a kereslet, kínálat. Az új elvek szerint fejni se kéne, jön az. Hát a három hónap alatt megpróbáltam ezt is, és két nap alatt alig volt tejem, úgy kellett megint órákig tartó szenvedések árán visszahozni a tejemet.

Közben szoptatós tea halom, és mellbimbóvédő krém áradat fogyott el, egyébként mindhiába. Ha valakinek van teje annak van, ha valakinek nincs, akkor meg adjon a babájának tápszert, meg később tápláljon hozzá. És a tévhitekkel ellentétben ez a dolog nem a mellmérettől függ. Meg ehettem én a húslevest, az ég világon nem történt semmi. És még valami... Patrik hasfájóssága is eltűnt a tápszerre való áttéréssel... De erről az időszakról legközelebb mesélek!