Miért is kell erről írni? A valóra vált fogadalomról, hogy lefutottam tíz kilométert. Mások naponta megteszik, tudom, voltam én is úgy, régen. De ez most rólam szól,a mostani rólam! Nem azért, kell erről írni, mert az ember azt szeretné, ha az olyanok irigykedve néznének rá, akik ezt még nem tették meg. Ellenkezőleg ez egy buzdító üzenet mindenkinek, aki még nem vette fel a futócipőt. De bármikor megteheti!

Egy évvel ezelőtt már csak néhány szűk hónap volt hátra a szülésig, óriási hassal, és felvizesedett testtel vártam, hogy pörögjenek a napok, és hogy végre végre megláthassam a kisfiam. Már nem érdekelt semmi, hogy kit látok a tükörben, és már nem mertem mérlegre állni sem. Láttam, hogy visszanéz valaki a tükörből, de nem láttam benne magamat.

Aztán a szülés előtt nem volt választás, igaz gyerekkel a hasamban, de 106 kg. lettem, Patrik pedig 3450 gramm volt mindösszesen. Az az érzelmi bomba, ami ilyenkor egy embert ér, az felülmúl mindent, és nem az lesz az első dolog, hogy az ember a megváltozott testét vizslassa. Én legalábbis egyáltalán nem akartam.

Egyet megfogadtam, hogy valahogyan leadom azt a 26 kg-t. Nem mondom, hogy ez sikerült, mert még van másfél kiló. Bár lényegében mondhatom, hogy az semmi a 26-hoz képest. És volt még valami, amit szerettem volna! Visszatérni, újra erőre kapni, és feszegetni a határaimat. Én soha nem hasonlítom másokhoz magamat, soha nem érdekelt, hogy ki mennyit bír. Csak a magam példája akartam lenni. Az, hogy ha a régi Fanni lefutott 16,5 km-t, és naponta futott 10 km-t, akkor ez most is menni fog.

A futást egy sérülés miatt kellett abbahagynom annak idején, és most is tudom, hogy észnél kell lennem. Hiszen nem vagyok futó alkat, de ez nem azt jelenti, hogy nem futhatok soha, vagy nem indulhatok versenyeken! Csak magamhoz mérten kell csinálnom! Így hát mivel a sérülésem előtt, négy évvel ezelőtt a Vivicittán futottam 10 km-t, ami a leghosszabb versenyen lefutott távom volt, a következő fogadalmam, és egyben utolsó is ehhez fűződött. Mégpedig:

Patrik egy éves kora előtt, a Vivicittán lefutni 10 km-t! És, sikerült!


Nem mondom, hogy nem volt holtpont 5 km-en, és hogy emlékeztettem magam a régi énemre. Nem ment annyira robbanékonyan, de összességében jól éreztem magam közben, és elszántabb lettem, és folytatni fogom, ha az egészségem engedi! És ez senki számára nem lehetetlen. A cél előtti utolsó kilométeren a könnyeimmel küszködtem. Nem azért mert ez egy teljesíthetetlen táv, az utolsó előtti szektorból (de nem az utolsóból). Ugyan már!

Azért hatódtam meg, mert  9 és fél hónappal ezelőtt egy hatalmas valaki voltam, aki sosem akartam lenni, és attól féltem, hogy nem fogom tudni leadni a plusz kilókat. És, hogy ezután majd mindig a nagy ruhákban kell járnom, és hogy majd örökké féltékeny leszek, vagy, hogy a párkapcsolatomra ez kihatással lesz. Meg soha többé nem merek majd strandra menni, meg csak az egyberészesben, meg tipikus duci strandkendőkben. Meg, hogy ilyen példa leszek, és. folytathatnám...

Aztán, nem! Mindenki mondta, hogy ne vegyek futó babakocsit, soha nem fogom használni, legalábbis nem futásra! De igenis használom, igaz a Vivicittán Patrik nélkül futottam, de lehet ez még majd máshogyis. Nem mondom, hogy tudtam, de reméltem, hogy megcsinálom, és kimondom, hogy rohadt büszke vagyok magamra. Másoknak ez csak 10 km. De nekem a legkülönelegesebb 10 km-em volt, amit életemben futottam. Pedig régen naponta futottam ennyit, egy héten négyszer legalább. De az, nem most van! Most más, van, és most sikerült!

Ez igenis az én napom volt, és ünnepelt a szívem, és a lelkem, mert sok munka van a felületes szelfik mögött! 

És, tudjátok, hogy mi még a jó? Hogy mindezt megoszthattam azokkal, akik a legfontosabbak nekem!