Együtt rohanok Patrikkal, csak úgy pörgetem a naptáron a heteket, és mindennap tele van írva. A mezőkben pedig annyi öröm van, annyi boldogság, egyre több. Azt hittem, hogy amikor megszületett már teljes szívemből szerettem, és hogy ennél jobban már nem lehet valakit. Ez igaz, szeretni talán nem is tudnám jobban a fiamat, ha akarnám sem, mert lehetetlen. De kötődni! Az már más tészta, minden megélt pillanattal egyre jobban kötődök hozzá.
Ez volt az a hónap, amiben egyszerre igazi társakká váltunk, Patrik már többé nem csak „anya kisbabája”, hanem a cinkostársam is. Már tudjuk egymást csak úgy nézni elterülve a franciaágy puha takarói között, és csak nevetni, nevetni és nevetni. Mostanra kezdek ellazulni, most kezdem el igazán élvezni azt, hogy anya vagyok! Máshogy, mint korábban, sokkal inkább megélem a pillanatokat.
Még most is sokat fotózom Patrikot, de most már aktív, és nem egy kamerán keresztül szeretném megélni a nagy elsőket. Általában a képeken a mindenkori nagy második szerepel. A „mutasd meg anyának, hogy tudod” fejezet.
Szóval kellett a belső egyensúlyom ahhoz, hogy meglássam magam anyaként, és a fiamat teljes valójában. Már látom a lelkét, sokkal jobban, mint eddig, mert nem vakít el az a sok teher, ami eddig nyomta a vállam.
De mégis mi nehezítheti meg egy anya életét a legcsodálatosabb napjaiban, hónapjaiban? - merülhet fel a kérdés.
A szülés okozta testi traumáknak rendbe kellett jönnie, és ezt fel kellett dolgozni lélekben is. Várandósan megismerkedtem egy anyukával, akivel együtt csináltam végig a terhességem, és ő három hetes korában elveszítette a kisbabáját. Ennek a borzalmas eseménynek a nyomait egy életen át cipelem még én is, hiszen Patrik mindössze egy-két hetes volt mikor ezzel szembesülnöm kellett. Ettől kezdve pedig egy másfajta aggodalom ült rám. Ez előtt úgy gondoltam, hogy én leszek a világ leglazább anyukája…
Persze nem szabad mindenki terhét a vállunkra vennünk, pláne cipelnünk. De ember legyen a talpán, aki hidegvérrel túllép mindezen. Hiszen még egyszer a kezemben tarthattam azt a kisbabát. A szülésutáni depresszióval küszködő önmagamnak, pedig ez volt a lehető legrosszabb „terápia”. Iszonyatosan féltem Patrikot mindennap, közben pedig próbálok észnél lenni, és nem túlzásba vinni ezt. Tudatosítanom kellett, nekünk más utunk van! Szerencsére!
Aztán a saját megváltozott testemmel is örök harcot vívok, ami semmi a fentiekhez képest, de attól még ott volt. Hogy ne lett volna ott!? Mindez a leadott kilókkal egy kicsit enyhült. Sőt a lefutott kilométerekkel a felgyülemlett feszültség is párolog, de ehhez kellett ez a kilenc hónap. Senkit nem felejtek el, csak megengedtem magamnak, hogy a fájdalmaimat ne nehéz kövek formájában cipeljem magammal. És most jó! Van abban valami, hogy kell annyi idő, mint a terhesség maga, hogy visszaálljanak a dolgok.
Szerencsém van, mert Norbi sokat segít nekem ilyen lelki dolgokban, tudja, hogy mennyit jelent, hogy elmesélhetem neki, hogy mi történt velem egy nap. Mert velem aztán tényleg minden történik. Főleg mióta jó idő van, eldöntöttem, hogy bár a tél beszorított a betondzsungel utcái közé, ezt a tavasznak már nem engedem meg. Volt egy hét, amikor mindennap más parkban voltunk Patrikkal, kettesben, futva, és játszóterezve. Időt töltünk együtt, értékes időt. Viszont abból nem akarok sportot űzni, hogy mindenhova megyek, túl sok sem akarok lenni, csak pont kellemesen. Olyan „nekünk valósan”.
Nem csak az „estimeséim”, segítenek az elengedésben, hanem az is, hogy szerezhettem magamnak egy kis énidőt, igaz így Norbi naptárjával, és az ébresztőórával kell szélmalomharcot vívnom. De a futás mellett elkezdtem járni infralámpás bringaórákra is, és ha minden igaz egy új „húsvér”gyerekbarát kerékpár is hamarosan beköltözik az életembe, ami már garancia kell, hogy legyen, arra hogy az utolsó egy kiló is lemenjen rólam, (már ami a terhesség előtti állapotot illeti). Aztán kezdődhet a várva nem várt fogyókúra… ). A fogadalmam pedig eléri célját, ez nem lehet máshogy, hiszen Patrik nem is olyan sokára egy éves lesz. Uramisten! De izgalmas!
Számunkra nagyon fontos a sportra nevelés, és a példamutatás. Nekem különösen, hiszen az egész életemet körüllengte és lengi most is a túlsúlytól való megszabadulás. De nem csak simán hízékony vagyok, hanem gyorsan is izmosodom. Úgy tűnik, hogy Patrik is ezt örökölte, ami egy fiúnál még jó alap is lehet a későbbiekben. Nem azt mondom, hogy edzőterembe kell járni idejekorán, de játékosan is lehet sportra nevelni, ezt szeretném igazán.
Visszatérve arra, hogy kicsit kipréseltem magamnak, heti egy két óra szabadidőt. Ez nem csak nekem jó, hanem a fiúknak is. Szerencsém van, mert nem kell félnem, ha Patrikra Norbi vigyáz. Elég jól kiképeztem, de különben feltalálja magát Patrik ügyben nélkülem is. Mi sem bizonyítja jobban, hogy Patrik első szava: Apa! Hát ez fantasztikus. Valószínűleg az anya még odébb van, de fogzás és nem alvás ide vagy oda. Mindent elfeledtet, és pótolhatatlan érzés, amikor Patrikhoz bújok, az ölébe hajtom a fejem, és ő megsimogatja. Hogy tudhatja mindezt egy kilenc hónapos baba? Megdöbbentő. Kit érdekel ezek után, hogy mondja-e, hogy anya!?
Nem vagyok féltékeny erre a dologra! Sőt borzasztóan örülök, hiszen ez azt jelenti, hogy hiába látjuk keveset Norbit hét közben, hiszen egyfolytában értünk dolgozik. Azért mégis sikerül azt a kevés időt is hasznosan eltölteniük, és eltöltenünk hármasban mikor itthon van. És, persze nem elhanyagolható a tartalmas hétvégék szerepe sem.
Két, háromhetente egyszer pedig próbálunk kettesben lenni egy kicsit. Általában Patrik alvás idejében igyekszünk programokat csinálni, így neki ez lényegében fel sem tűnik. Meg amúgy is szívesen van a nagyszülőkkel, tehát azt gondolom, így mindenki boldog. Nekünk pedig ilyenkor jut egy kis időnk egymásra, nyugodt beszélgetésre. De ne gondoljuk, hogy a témáink nagy része nem Patrikhoz fűződik. Mondjuk nem is elfelejteni megyünk el, hanem kikapcsolódni, és ez szuper.
Egyébként az az elvünk, hogy amit hármasban is tudunk csinálni, azt csináljuk együtt. Ezért próbálunk minden feltételt megteremteni Patrik számára, hogy ő is jöhessen velünk. Hiszen azért vállaltunk kisbabát, mert vele szeretnénk lenni, és a tény, hogy már az első hónapban megalkottuk ezt a kis csodát, nem lehet véletlen. A szemünkbe néz és elvarázsol minket. Mindennap, minden egyes alkalommal. A legfontosabb elv, amit szem előtt tartok, ha Patrikról van szó az a megértés. Szóval, hogy ha sír, akkor nem leszek dühös, hanem próbálom kitalálni, és megérteni, hogy mi lehet a probléma oka, és persze keresni egy megoldást rá minél hamarabb.
Ez a türelem az, amit az utóbbi időben megszereztem magamnak. Mi kellett ehhez? Sport, szabad órák magamra, és a kis segítségeim, akik lehetővé teszik, hogy kimozduljak! Illetve a Patrikkal eltöltött élményekben gazdag idő! Ez számomra a boldogság!
