Hetek óta készül ez a bejegyzés a fejemben, puzzleként rakosgatom a gondolataimat, hogy tudnék mindent összeszedni? Életem legcsodálatosabb éve egyetlen bejegyzésben. Lehetetlen. Szóval, úgy döntöttem a teljesség igénye nélkül az aktuális hangulatomnak megfelelően idézem fel mindazt, ami az első egy évből emlékezetes volt a számomra. Sorozatban!

Az első három hónap meséje

Mintegy az elejére tekert videokazettán pörögnek az események előttem, és nem tudom hol állítsam meg egy pillanatra életem legkedvesebb filmjét. Azt viszont tudom, hogy bármennyire is fájdalmas volt visszatekerném pontosan a legelejére ahonnan indult. Hatalmas érték, hatalmas fájdalom árán, de megéri.

Azt mondják, majd elfelejtem a fájdalmat, ami a szüléssel járt. Tudjátok mit? Azt mondom megengedtem magamnak a felejtést, és hogy honnan tudom, hogy sikerült? Onnan, hogy kész vagyok rá, hogy újra megtegyem. 

emlékszem az első napra, már a kocsiban sírtam, de már a kórházban is sírtam, bár nem szeretek mások előtt, de akárhogyan is próbáltam visszatartani nem sikerült. Aztán itthon, ahogy nyílt az ajtó, kinyílt az én kis érzelmes ládikám is telis tele könnyekkel. Ezek akkor nem örömkönnyek voltak, Patrik a negyedik napja nem evett normálisan, jóformán nem indult be a tejem, mégis szélnek eresztettek, mert a kórházban egy feltétel volt, hogy a kisbaba megegyen 10 ml. tejet, legalább egyszer. De tudtam az ottani körülmények számomra nem lesznek alkalmasak, ide Anya kellett. Tudtam ő ért hozzá, és talán az otthoni körülmények alkalmasak lesznek a megnyugvásra, és Patriknak is lesz mit ennie. Aznap mikor hazajöttünk anya és Norbi is velem volt, másnaptól viszont enyém volt a ház, mindent meg kellett tudnom oldani. Ettől nem féltem! Vágytam is a magányra, hogy sírjak, hogy örüljek, hogy szoptassak.

Az órákig tartó szoptatások közben azzal ütöttem el az időt, hogy minden szakmai videót megnéztem, hogy hogy tudnám ezt jobban csinálni. Tisztességesen is fejtem, miközben körülöttem a legtöbb édesanyának nem is volt szüksége ilyesmire, ha a kicsi kérte volt teje. A családban nálunk senki nem tápszer párti, így nagyon nehéz volt meghozni ezt a döntést, de ha erre gondolok mindig mérges vagyok magamra, hogy nem tettem meg előbb. Mániákusan szoptatni akartam fél éves koráig Patrikot, mert azt úgy kell elméletileg. Ha nem, akkor pedig nem!

Ez egy nagyon kényes kérdés a számomra, úgy éreztem, hogy senki nem érti meg, hogy én ezt NEM(!), nem akarom csinálni, hanem egyszerűen nem megy a gyereknek. Nem akarta Patrik, és emiatt tejem sem lett. Az én részemnek maximálisan eleget tettem, aztán mire Patrik három hónapos lett eljutottam abba a tudatállapotba, hogy megértettem ennek a gyereknek végérvényesen én vagyok az anyja aki ösztönösen tudja, hogy mi kell neki. Ha tápszer akkor tápszer, ha három pokróc télen, akkor három pokróc. Én tudom, hogy mi a legjobb neki! Az anyai ösztöneim nem hagynak el ez egészen biztos, tehát a belső hangom, a nyugtalanító gondolataim, amint ott motoszkálnak cselekedni fogok, vagy éppen nem. És ez az ösztön azt súgta nekem, hogy hallgassak magamra mindig!

Talán az volt a legnehezebb ebben a szoptatós három hónapban, hogy még nem tudtam pontosan mit szeretne Patrik, pedig most így visszagondolva elég egyértelmű dolgot próbált elmondani nekem az égbekiáltó sírásaival: "Anya, éhes vagyok!". Nem is hízott különösebben az elején csont, és bőr volt persze ez ma már szinte hihetetlen, és higgyétek el én vagyok a legboldogabb ember, amikor azt mondják "Júúúj, de husi!".

Aztán itt volt a hasfájós korszak, és a nem kakilás, ez is rendesen megnehezítette az első időszakot, nem beszélve arról, hogy ezt a problémát én is ismertem. A szülés rendesen hazavágott, össze kellett rakni magam testileg is. Patrik nyolc hetes volt amikor először futni mentem, és némileg edzeni próbáltam. Szerencsére a projekt sikeres volt, úgyhogy a harmadik hónap végére, én is úgy éreztem, hogy oké, akkor már tudom mi a pálya. Azt hiszem innentől menni fog. 

Megerősödtem az anyai mivoltomat illetően. Ez olyan, mint amikor egy kamasz kislány önbizalomhiányos, aztán egyszer csak elkezdi magát kívülről látni, és megtalálja a megoldást. 

Így volt ez az éjszakai ébredésekkel is nem volt estém, se reggelem. Nem tudtam mikor mossak  fogat, mikor fürödjek, mikor egyek. Próbáltam Norbi ritmusát lekövetni, aztán hol sikerült, hol nem. Próbáltam ébren tartani magam, és lehetőleg megfürödni mire hazaér. És lám, lám, lám egy évvel később igazi kis háziasszony lett belőlem. 

Közben persze ott volt velem Patrik, akit a lehető legnagyobb körültekintéssel próbáltam óvni, éppen ezért háziorvos is váltottunk. És elkezdtem Dr. Novák Hunort olvasni, hogy megpróbáljak képben lenni az aktuális gyerekgyógyászati kérdésekkel. Számomra ez a pali azért szimpatikus, mert elindítja bennem a kíváncsiságot, ami miatt az új háziorvosunktól tudok jól kérdezni, előre gondolkodni, így készülök a váratlanra. 

Ebben az időszakban lettünk túl az első náthán, ami eléggé megviselt. Ez az orrszívás a mai napig kínszenvedés, de akkoriban maga volt a pokol. Ilyenkor én is mindig sírtam, de tudtam, hogy ez az egyetlen módja, hogy ne kerüljünk a fehér köpenyesek közé.

Aztán persze a kisfiam írtó cuki volt, elkezdtük a hatalmas sétáinkat, amíg ő békésen pihent, én megtanultam "egyedül" lenni, hihetetlenül inspirált, és inspirál ma is. Csak az alkotásra nincs időm. Erre a blogra is épphogy van! Elmondhatatlan érzés valakinek a világot jelenteni, azt, az érzést nem tudom leírni, amikor hozzábújt, amikor rám nevetett. Eleinte ha ébren voltunk többnyire csak néztük egymást, és tudtuk, hogy ez valami iszonyú jó dolog eleje, ami napról napra kifinomodik, és egy cinkos kis viszony lesz anya, és fia között, akik majd mindenféle kalandba keverednek!

Na, de hogy folytatódott a történetünk? A következő bejegyzésemből kiderül!