Gyorsan átfutottam, az akkor még akkurátusan hónapról, hónapra összeállított album képeit, hogy összegezzem pontosan mi is történ ebben a kiragadott három hónapban, vagyis Patrik fél éves koráig. És persze sok minden. Továbbra is rengeteg sétáltam vele, a hasfájástól sikerült megszabadulni, így valamilyen szinten oldottabb lett a hangulatom, kicsit tudtam pihenni. Igaz az éjszakáink nem erről tanúskodnak, rengetegszer kelünk.
Ebben az időszakban láttam először igazán elérkezettnek az időt, hogy elkezdjek mozogni, igaz korábban is próbálkoztam a dologgal, de már nem szoptattam, nem kellett többé a mázsás melleimmel pattogni. Egyáltalán nem olyan mókás, mint amilyennek hangzik. Sportmelltartó ide, vagy oda, na mindegy, jobb volt ez már így. Úgyhogy egy két hónapig lejártam "Iron Mamira". Aztán túl sokan jártunk már oda, és úgy éreztem, hogy most már meg van a kezdő löket innentől már nekem is menni fog. Ide Patrikkal jártam, és mivel nem volt gyermekmegőrző ezért a terem egyik csücskében figyelte épp mit csinálok. Aminek egyébként örültem, hiszen nem adtam volna ki a kezeim közül egy percre sem. Viszont a hektikus "napirendetlenségünk" miatt, hol álmos lett, hol éhes edzés időben, így nem tudtam kellőképpen koncentrálni. Szóval megérett a fejemben a gondolat, hogy futó babkocsira váltok.
Közben a háziorvosváltás miatt kis csúszással, de elkezdtük a választható védőoltásokat. Sajnos egyikről, másikról nem sikerült a korábbi hanyagság (exháziorvos) miatt időben értesülni, vagy inkább időben megkapni. Egy alkalommal Patrik egyszerre három oltást is kapott, aminek majdnem kórház lett a vége. Ez eléggé megviselt két napig nem tudtam levinni normálisan a lázát, ráadásul állandóan sírt, szemmel láthatóan szenvedett. A házunkban egy kis csecsemővel történt végzetes tragédia után (ami lázzal kezdődött sajnos) számomra a lázas állapot rendkívül kritikus volt. Rettegtem tőle, a mai napig nehéz látnom, mikor a lázmérőn csak úgy ugranak fel a fokok, de köszönhetően annak, hogy sokat olvasok a témában, és próbálok tájékozott lenni amennyire csak tőlem telik már javult a helyzet. Azóta nem engedem, hogy Patrik több különböző oltást egyszerre megkapjon, függetlenül a protokolltól! Tudjátok ez az, amiről már sokszor írtam, én vagyok az anyja, és én ismerem a saját gyerekem, és én tudom mi a jó neki, ebből nem engedek. Ha van oltáspárti ember akkor az én vagyok, de nem kell mindennel megtömni egy kis szervezetet egyszerre (minden szakmaiság nélkül mondom ezt, nem feltétlenül követendő példa).
Aztán, biztos feltűnt nektek, hogy Norbiról mindezidáig szó sem esett. Ennek az volt az oka, hogy szinte nulla volt az együtt töltött idő. Persze ez mindannyiunk számára egyértelmű volt. Amiben tudott segített, de a szoptatás időszaka alatt kevesebb ellátni való feladata volt. De a fontos kérdésekről mindig együtt döntöttünk, például a tápszerezésről is. Szerencsére Norbi az a típusú társ, aki tiszteletben tartja az ösztöneimet, és végül rendre arra jutottunk a Patrikot érintő dolgokban, hogy én mondjam ki a végszót, hiszen én rendelkezem a misztikus ösztönnel. Mivel Patrik a harmadik hónaptól fokozatosan teljesen áttért a tápszerre, így nem volt akadálya, hogy elmenjek egy év után először én is szórakozni. Nehéz szívvel ugyan, de anyára bíztam Patrikot.
Szerencsém van mert Anyában maximálisan megbízok, sokat jön hozzánk, így Patrik jól ismeri őt, illetve ez fordítva is így van. Ezért a legjobb kezekben volt, amíg mi megünnepeltük Norbi 30. szülinapját. És, hogy őszinte legyek, nem lógtam egész éjjel a telefonomon, persze néhány óránként kértem helyzetjelentést, de szerencsére ez Anyukámnak már megy magától is, úgyhogy jól szórakoztam.
Aztán egyre több látogató jöhetett hozzánk, persze a kézmosás, a fertőtlenítős szappan mindenkinek kötelező volt a textilpelus használattal együtt. Szerencsére a barátaim közül sokan eljöttek, és ez mindig nagyon jól esett. A gyerek vállalás a barátságok szempontjából mindig vízválasztó. Voltak is akik elmaradtak, de nem is kár értük. Aki nem kíváncsi Patrikra, az rám se legyen, nekem már a fiam a legfontosabb, és akik hajlandóak az együtt működésre azokkal továbbra is szinte változatlan a viszonyom, és ez fantasztikus. Sőt régi barátságok is előkerültek, szuper kis körforgás ez.
Aztán nem csak a barátságokban, de Patrikkal kapcsolatban is mérföldkőhöz érkeztünk. Felismertük, hogy ő már nem csak egy aktív játékbaba, aki jól elmachinál a járókában, ha éppen nem eszik, vagy alszik. Képzeljétek elkezdett idegesen morogni, amit nem igazán értettem még akkor, de szerencsére egy két hét alatt megszűnt ez a viselkedés, amikor rájöttünk, hogy igényli a nagyobb teret magának, így váltottunk járókáról a földre. Ahol a kemény talaj segített neki, hogy megerősödjön a karja, így viszonylag rövid idő alatt megszeretett hason lenni, elkezdte két karjával megtámasztani magát, kúszni, és pontosan fél évesen karácsonykor magától felült.
Ebben a három hónapban volt még egy nagy kanosszajárásunk is a konduktor, Dévény torna, neurológia, masszázs, és a többivel kapcsolatban, amit még az exháziorvosunk indított el teljesen feleslegesen. Persze örülök, hogy túl vagyunk ezen, és nincsen semmi baj. Tudjátok annyi felesleges kört megyek amennyit kell, ha a végén kiderül, hogy minden rendben van. De nekem senki ne morfondírozzon a gyerekem szó szerint feje fölött, hogy: "Hmm-hmm lehet, hogy kicsi a kutacsán a rés, és túl hamar fog csontosodni, ami miatt nem fejlődik az agya, hmm-hmm de végülis jó ez így" (mármint, hogy annyira nincs is nagy baj, mint először gondolta, de hát ez egy engem már nem nyugtatott meg) - mondta a neurológus a Madarászban. Én pedig teljesen ki voltam. A következő vizsgálat két-három hónap múlva következett, amin szerencsére kiderült, hogy minden rendben van, de senkinek nem kívánom ezt az érzést.
Aztán persze eljött az első nagy igazi családi ünnepünk a karácsony, ahol már szerettünk volna csak mi hárman lenni, és ez ezentúl minden ünneppel így is kell, hogy legyen. Persze a nagy családdal is nagyon szeretünk ünnepelni. De kellenek ilyen közös intim pillanatok, amikben csak mi vagyunk. Nagy hajcihő volt, Norbi rengeteget dolgozott, én pedig mindent elintéztem: ajándékok mindenkinek, és persze az itthoni sütés főzés, Fördős Zé a barátom a karácsonyi időszakban kiváltképp. És persze minden rendben is ment, elkezdtünk egy hagyományt, amit az első közös itthon töltött tűzijátékunk koronázott meg. Ott voltunk a teljes sötétségben, hárman egymásba karolva, és csak néztünk kifelé, kémleltük a távolban elhalványuló színes szikrákat, és tudtuk, hogy ezt a boldogságot semmire nem cserélnénk. Igazi család vagyunk!
Folytatom a harmadik negyedévvel!
