Tegnap találkoztam egy régi barátnőmmel, jó rég nem találkoztunk már, most is csak véletlenül futottunk össze. Éppen az Újpesti vasúti híd lábánál nyílt új helyen kavicsoztunk Patrikkal, amikor egymásba botlottunk. Persze mind a ketten beszámoltunk róla, igazán röviden, hogy kivel mi történt az elmúlt évben. És persze én csak mondtam, és mondtam, hogy mi aztán sosem vagyunk otthon, valami kaland mindig vár ránk. Adódik a kérdés, hogy "Miért nem szeretsz otthon ülni?" - kérdezte a barátnőm. Aztán egyből rávágtam, hogy nem, nem. Aztán ez elindított egy gondolatot a fejemben.

Valójában, imádok itthon lenni, olyan szuper kis kuckónk van már, ahol igyekeztünk letisztultak lenni, és ahogy telik múlik az idő, eza  fehér és natúr színeket képviselő otthon egyre csak színesebb lesz. Minden ami körülvesz minket tartalommal bír, színekkel, és mostanában kifejezetten inspiráltnak érzem magam. 

Sokszor hallom innen onnan nőktől, hogy ők először divatosan szóval önmegvalósítottak, aztán jöhet a gyerek, vagy aztán jött. Ne értsetek félre, én ezt végtelenül megértem, mindenkinek magának kell tudnia, hogy mikor és mi teszi őt teljessé. Engem a gyerekem tett azzá. Gyerekként szerettem utoljára igazán rajzolni, ragasztani, adventi koszorút készíteni, és ki tudja még mit. Most pedig azt érzem, hogyha több időm, és bármennyi pénzem lenne, hát ne vicceljünk mindent telepakolásznék az alkotásaimmal. Egyszerűen azt érzem, hogy felszabadult bennem valami, újra élem azt ami gyerekként. 

Nyilván kisgyermekként még felhőtlenebb az ember, aztán a sok hétköznapi dolog teljesen elnyomta bennem ezeket a dolgokat, de most van lehetőségem, teremthetnék és teremtek magamnak időt arra, hogy valami eredménye legyen az itthon töltött időmnek.Most biztos néhányan arra gondoltok, hogy amúgy megőrülne az ember itthon, ha nem csinálhatna mást, vagy éppen unatkozik. Én nem! Ez nem igaz, nem azért alkotok, mert kevésnek érzem magam itthon, pont ellenkezőleg buzog bennem valami harmónia, ami időről időre kitör belőlem, és kézzel fogható eredménye is van.

Tehát nem, nem arra gondolok, hogy nem lennénk meg szezonális kopogtató nélkül az ajtónkon, hanem, hogy ez egy belső tanulási folyamat, amit nem bizonyos szaktekintélyek nyomán teszek, hanem megismerem magam, és próbálok egy jobb én lenni, és alakul. Nyilván ez egy örök folyamat, szóval valójában biztos vagyok benne, hogy abban a formájában hogy " Nem szeretek itthon ülni" az nem igaz, amit tegnap mondtam.

Úgy helyes, hogy szeretek itthon lenni, de végre jó az idő, és most menni kell ennek van itt az ideje, aztán a hosszú tél, majd magával hozza az új leckéket a számomra, a számunkra!