Furcsa, hogy mit sem hallani a Skanzenről az utóbbi években. Talán azért mert felnőttünk? Néhányszor voltunk sulival is, családdal is de még akkoriban valahogy nem tudtam értékelni eléggé. Megdöbbentő volt újra látni, és különleges dolog belecsöppenni a számomra egyébként is kedves falusi életbe, ezúttal futva.

Harmadik alkalommal rendezték meg a PFB - Skanzenfutást, nekem mégis kutakodnom kellett a verseny után, de örülök, hogy rátaláltam. Kicsit nehézkes volt a kijutás, leginkább autóval érdemes odamenni, hiszen a szentendrei hévállomástól jóval beljebb van maga a Skanzen. Ezen kívül még egy opció van, az pedig a bringa. Én még nem éreztem magam ennyire kemény csajnak, úgyhogy az autó bizonyult a legjobb megoldásnak.

Kedves dolog volt, hogy az egyik tájházban volt a csomagmegőrző. Lepakoltam, aztán némi várakozás után megkaptam a rajtszámom, és már indultam is. Egy kör 3,5  kilométer volt, én ezt kétszer tettem meg. Bár általában számomra elég lélekölő, ha körbe körbe kell futni, most igaz ezúttal csak két kör volt a távom, ez egyáltalán nem tűnt fel. A nádtetős házak,a  szélmalom, a szalmabála, a gémeskút, a népi öltözetben ránk csodálkozó nénik mind üde színfoltok voltak a melegtől egyre nehezedő kilométerek alatt.

A kalandra nem is kellett sokáig várni, hiszen teljesen véletlenül egy egész rackajuh csorda szaladt át közvetlen előttem. Mekkora szerencsém van, hogy nem száguldoztam, annyira, hogy lemaradjak erről. Hát igen, a Skanzenben zajlik az élet, és ezt néhány ezer futó nem fogja megállítani - gondolta a rackajuh és átszaladt előttem. Szerintem ez egy olyan dolog, amit előre nem lehet feljegyezni a bakancslistára, utólag viszont feltétlen. Nem mindennap történik ilyen az emberrel.

Bevallom egy kicsit megilletődtem, a csavart szarvak láttán, de a juhok sokkal jobban féltek tőlünk, mint mi tőlük, úgyhogy néhány erőteljesebb kézmozdulat feléjük elég volt ahhoz, hogy zavartalanul folytassam a hátralevő kilométereimet. Fel a szélmalomig, és aztán a célba!

Életre szóló élmény volt ez a hét kilométer!