Amikor arra jutottam, hogy jól végigmérem ezt az idei Mikulást, akkor először arra gondoltam, hogy így kezdem "sokat gondolkoztam", de valójában egyáltalán nem gondolkoztam rajta, mert én mindig is tudtam, hogy márpedig a Mikulás létezik. 

Az élet oly' sok területén kötelezve vagyok a racionalitásra, ezúttal viszont senki nem tarthat vissza, hogy ne adjam meg legalább mindazt a gyerekeimnek, amit én magam is megkaptam. Szóval a varázst! Az emlékeket valami különlegesről, valami mesebeliről, ami annyira varázslatos volt, hogy minden bennem lévő kérdést felülírt az érzés, hogy akárki is legyen pontosan, én várom őt. Elnézést, vártam őt :)

Sok szép emlékem van a Mikulásról, de a legjobb talán az volt, amikor már csak hinni akartuk a dolgot, de már tudtuk, hogy szüleink, nagyszüleink a kis segítő manói a Télapónak. Egy ilyen december ötödikei éjjelen a testvéremmel, és az unokatestvéremmel a nagyszüleinknél aludtunk. Az efféle ünnepnapokon mi aludhattunk hármasban a franciaágyukon, ők pedig a kanapén. Ez már önmagában elég ok volt valami csínytevésre, de amikor már a belvárosi házak ablakai is  mind elsötétültek, és mi elég ideje tettettük az alvást. Megjelent hálóruhájában a Mikulás, hogy aztán az alaposan kitisztított csizmácskáinkba csörögve zörögve beletöltse a "minden jót". Aztán nesztelen távozott.

Mondanom sem kell, hogy mi hárman azonnal kinyitottuk a szemecskéinket, és az eredeti tervet teljesen meghiúsítva,ami (a "csöndben intézzük"- volt) sebbel lobbal nekiláttunk a csokiknak, talán még a télapós színezőből is épp kiválasztottam volna, hogy melyik fog itt most azonnal elkészülni, amikor a korábban nesztelenül közlekedő manóból, valami igazán ellentétes, meglehetősen mérges lény kerekedett, végül teljesen egyértelműen nagymamává változott.

De ezt a mai napig meséljük, és hát lenne még mit. Szerintem egy szó, mint száz kár belemenni ilyen becsapjuk a gyereket kérdéskörbe, mert minket is "becsaptak", vagy inkább elvarázsoltak egy picit. És, hát valljuk be, a mai világban már nem divat megőrizni a titkot. Hamar eljön az idő, amikor a csoportban valaki a nagy tesójától hall, majd valamit arról, hogy a Mikulás nem létezik. Vagy gondoljunk csak a boltok polcaira, vagy a reklámokra mindenhol. Abban a korban élünk, amikor egy nagyon szilárd, és mély terv kell, ehhez a meséhez. Ha, csak egy picit is megtudjuk őrizni a gyerekben a gyermeki lelket, akkor már valamit jól csináltunk, én azt gondolom.

Nekem a szomszéd lány mondta el, hogy nem létezik a Mikulás, Jézuska, és ráadásul, mindennek a netovábbja, hogy még a Húsvéti Nyúl sem. Persze én, nem hittem neki, nálunk nagyon szervezetten működött ez a dolog. Emlékszem, hogy vérig sértődtem, és csak ennyit mondtam "Lehet, hogy nálatok nem létezik, de nálunk igen!" - azzal a világfájdalommal hazaszaladtam. Berontottam a lakásba, és egyből azzal a nagy hangommal elkezdtem mondani Anyának, hogy a szomszéd lány, mit mondott és, hogy: "Igaz, hogy milyen buta!?"

Aztán a legrosszabb az volt, hogy ekkor Anya már elérkezettnek látta az időt, hogy fényt derítsen az igazságra, olyan 6-7 éves lehettem szerintem, bár nem tudom pontosan. Viszont cserébe,a tudásomért ezentúl én is cinkostárs lettem. Egy kis felnőtt, aki nem mondhatta el az öccsének, amit tud. Volt egy titkom!