Szóval, ha olvastátok az előző bejegyzést akkor tudjátok, hogy a terhességnek átadott testemet akartam visszaszerezni a szülés után a lehető leghamarabb 2018-ban. Ami egy elég relatív fogalom, mert az embernek nem lesz ideje magára. A legkönnyebb edzés-és, fogyásmódszernek a futás tűnt. Ez már jól bevált recept nálam. Lehet egyedül is csinálni, és mint ahogyan azt sejtettem gyerekkel is. 

Kezdetben egyedül próbálkoztam, aztán rájöttem, hogy nem tudok elegendő szabadidőt szerezni csak magamnak, úgy, hogy közben valaki Patrikra vigyáz. Így először az első babakocsinkkal kezdtem el futni, ami egy mezei babakocsi volt, aztán nemsokkal később egy szintén mezei teljesen kezdetleges (így utólag futónak aligha mondható) futó babakocsival róttam a köröket, vagy mi.

Így történhetett, hogy a 2018-as évet a fogadalmamhoz híven futással indítottam, így kezdtem a januárt a Zúzmara futóversennyel 5km-ren, majd februárban egy BBU Földalatti Futással folytattam szintén 5 km-ren, aztán jött a nagy dobás áprilisban, a Vivicittá az áhított 10 km-rel. Mikor ezt elértem, ami az első számú fogadalmam volt az évben, ráébredtem, hogy ez nekem még mindig nagyon bejön, mármint a futóversenyezés ezen formája, és nem álltam meg ennyinél, hanem új terveket szőttem amiben szerepelt a babakocsis futás, és még jó pár érem a részvételekért ahhoz, hogy meglegyen mind a tizenkettő, amit időközben erre az évre ígértem magamnak.

Így futottam le a következő 10K-t májusban az Aldi Női Futógálán, ami egyben egy holtpont is volt kezdetleges futó karrieremben. De nem hagytam, hogy egy rossz teljesítmény elvegye a kedvem a futásoktól, szóval elhatároztam, hogy az aszfaltszagú pesti futások mellett kikacsintgatok. Így futottam júliusban Szentendrén a Skanzenfutáson 7 km-t iszonyat kánikulában, majd augusztus elején a SZUFLA futáson 9 km-t. 

Aztán ugyanebben a hónapban a Nyergesi Szomszédolón 6 km-t, immáron babakocsival, és Norbival aki, ha tehette elkísért a versenyeimre, és közben megfertőződött a futóbolondság azon, még teljesen egészséges szintjével, amin én is álltam éppen. 

Majd szeptember első napján Patrikkal kettesben zuhogó esőben végig nyomtunk egy Garmin Patakparti Futónapot 8 km-rel. Aztán másnap egy Ócsa Városi Futást 10 km-en, itt Norbival már külön indultunk ő 5km-en. Nagyon büszke voltam rá, hogy már egyéniben is belevág, annak ellenére, hogy korábban azt hitte nem szeret futni (de én tudtam, hogy szeret, csak még nem tudja)! Majd  még szeptemberben újra együtt családosan babakocsival teljesítettük a 7. Kerületi Futó-és Gyaloglónap 5 km-es futását. Aztán másnap jöhetett a NATO futás 10 km-rel, ezúttal egyedül futottam. Majd egy hét múlva az Esztergom Félmaraton 10 km-es távja, itt szintén egyéniben :) 

És végül október 14-én a Visegrádi Fellegvár Csúcstámadás feltette az i-re a pontot. Ezen a futáson még nem tudtam, hogy már kisbabát hordok a szívem alatt. Így mondhatom, hogy ezt a távot négyesben teljesítettük. A Kicsi-kisbaba, Patrik, Norbi és én. A legmeredekebb mezőny volt a szó összes értelmében. Felfutni a Fellegvárig nem a legkönyebb dolog, de valami olyasmi, amit előre ugyan nem tud felírni a bakancslistájára az ember, de utólag mindenképpen felkerül. 

Ezzel 13 érem csillog ott, a gázcsövön. És ebbe nem számoltam bele azokat a versenyeket, amiken nem járt érem. Miután megtudtam, hogy kisbabát várok nem indultam több futáson, pedig egészen december közepéig heti, kétheti rendszerességgel előre befizetett versenyeink sora várt volna ránk. És életemben először Spuri Aranykártyás is lettem, amit a Budapesti Sportiroda azoknak ad, akik egy adott számú versenyen részt vesznek, azok közül, amiket ők szerveznek. Ezzel jövőre számos versenyen indulhatnék kedvezményesen.

De az élet furcsa fintora, hogy 2019-ben egészen június végégig kismama leszek, utána meg a gyermekágy időszakában, szóval ezt nem fogom kihasználni. Most nem. De mindegy is, mert ami ennél is fontosabb, hogy 2018-ban elértem a céljaim lényegét. Ami azt jelenti, hogy 26/24 kilótól megszabadultam, igaz két kiló híján nem sikerült teljesíteni a fogadalmam, miszerint Patrik szülinapjáig visszafogyok a terhesség előtti állapotomra. Viszont csaknem elértem a célom, ami nem volt kis meló, és ezért közel sem élem meg kudarcnak a dolgot. 

Egy elég jó kis körforgás, hogy a Vivicittás fogadalmamat egyrészt sikerült teljesítenem, szóval, hogy versenyen lefutom a 10km-t ismét. A felkészülési szakaszban pedig beindult a fogyásom, ami által elértem a fent említett 26/24 kg-s eredményt, és végül is újra ráléptem a futópályára, ami a további súlyvesztésen kívül, sokkal jobb dolgokat is magával hozott. Új kalandokban lett részem, és miután Norbi is velem tartott sokkal inkább mondhatom, hogy új kalandokban lett részünk, majd egy komplett családi hobbivá avanzsálódott ez az egész futás, annak minden jótékony hatásával együtt. 

Szóval viszlát 2018! Nagyon szerettelek, és várlak 2019, és várlak 2020-as futó esztendőm, és ugyanitt kereslek iker futó babakocsim <3 Mert a történet új fogadalmakkal folytatódik!