Az előző bejegyzésemben meséltem nektek, hogy a betegség miatt kénytelen voltam lemondani a genetikai ultrahang időpontját, aztán úgy volt, hogy erről úgy ahogy van lecsúsztam ezen a helyen. Aztán mindenféle kalamajka után mégis kaptam időpontot. De, mi történt ez után?

Végül kaptam egy időpontot egy olyan doktornőhöz, akit furcsa mód, már ajánlgatott nekem a genetikai központ korábban is. Én ugyanahhoz a dokihoz szerettem volna menni, akinél Patrikkal is voltunk. Úgy voltam vele, hogy Patrik jó referencia, ennél több mi kellhet. Bár a 12. heti genetikai ultrahangon sikerült elcsípni. Most ez is máshogy alakult a 20. héten. A doki szabija miatt a központ átrakta az időpontom, és érdekes módon akkor is, és most is a betegség miatt kialakult helyzetben is csak ennél a bizonyos doktornőnél volt hely. Bízom az ösztöneimben, és olyan sok jót nem súgtak. Már a nőgyógyásznál is kiderült korábban, hogy akinél nincsenek sokan, az mindig gyanús. Valahogy így képzeltem el a helyzetet most is. 

A serpenyő egyik felében ez a kis rossz érzés csücsült, a másik felében pedig egy kicsit idősebb, szőke hajú, krém illatú kedves nő képe jelent meg előttem, aki becézgetve fog engem végig kalauzolni, életem egyik legjobb kalandján, amikor megláthatom a kisbabánkat, a monitoron, és kiderül az egészségi állapota, és a neme. Megnyugvás! Erre volt szükségem, az elmúlt hetek feszültségei után. A józan eszem az utóbbi lehetőséget tartotta valószínűbbnek hiszen, mégiscsak az egyik legnívósabb helyről van szó. Ide rossz szakember nem jöhet - gondoltam.

Sajnos nem volt kérdés, hogy ezúttal egyedül megyek majd a vizsgálatra. Hiába az elméletem, hogy mikor kellene ott lennie az apának a várandós nő eseménysorozata alatt. Hiába volt az igencsak szűk listán a genetikai ultrahang, ha egyszerűen ezt az élet felülírta. És, mint ezt már sokszor említettem nektek, egy fodrászon nagy a nyomás, nagy felelősség ez a munka. És sajnos nem teheti meg Norbi, hogy akárhányszor megváltoztassa a beosztását, és ezzel mások idejével játsszon. Szerencsére, már megtanultam milyen egy fodrász feleségének lenni, és nem jelentett gondot, tudtam, hogy a lényeg nem az, hogy egy ilyen vizsgálaton együtt. vagy külön veszünk részt, hiszen lélekben együtt vagyunk. A fontossági sorrend első eleme pedig az, hogy legyen minden rendben, minden más másodlagos.

Kis várakozás után, kemény kézfogás, és határozott hang fogadott:

"Jó napot kívánok! Láttam a korábbi leleteit! Feküdjün le!" - aztán csak tettem, amit mondott. Egy tüsi hajú, testesebb, fehér pólós, komor nő volt velem szemben. Talán egy picit a serpenyő mind a két edényében ült, visszatérve az előző hasonlatomhoz. 

Először is el tudjátok képzelni azt a vicces szitut, amikor elfogy az ultrahang zselé, mindenféle szuszmákoló, csattogó hangot kiadva rázogatja rám a nő. Már úgy, hogy a saját kezét is üti, hogy az utolsó cseppek sugárban beterítsenek engem. Mert máshogy aligha jellemezhetném a történteket. Már az asszisztense is készségesen felajánlotta, hogy hoz másik zselét. De a nő, csak rázta, és rázta. Leintette annyival, hogy: "Ó van ebben még". Én meg csak forgattam volna a szemem, de persze nem mertem, nagy volt a szigor.

Aztán bármilyen romantikus előadást is terveztem annak a pillanatnak, hogy megtudom a Kisbabánk nemét, az élet ennél jóval nyersebben vágta az arcomba a dolgot. "Tudják a nemét? (Nem) Akarja tudni? (Persze, nagyon kíváncsi vagyok!) Fiú!, akkor itt a lábszár csont...." és már robogtunk is tovább. Mindennel együtt 10 perc alatt megvolt a vizsgálat. Ami még ezzel a mondattal kezdődött: "Rettentő rossz, szonográfiai viszonyok!"

Őszinte leszek egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy mindent alaposan megnézett a nő, és hogy tényleg minden oké-e. Mert, amit volt kedve elmondott nekem, amit nem azt meg nem. Nem hagyta ott egy másodpercnél tovább semmilyen testrészén az ultrahangot, hogy én is meg tudjam figyelni. 

Már az elején közölték, hogy elfogyott a pendrive, csak CD-re tudják kiírni, majd a felvételt. Ami egy egész keszekusza valami.

Szóval így jöttem el onnan. Egyik felem örült, a másik meg aggódott, hogy ugye, akkor tényleg minden oké? És nem az ebédszünet miatt robogtunk át az egészen. Amikor megkaptam a papíromat még megkérdeztem, hogy biztos mindent rendeben talált-e, és hogy meg tudta-e nézni a baba orrát. Mert a kis cuki teljesen hozzám volt bújva, bele feküdt a méhlepénybe, és nem igazán akarta felfedni magát.

A vizsgálatban benne van az is, hogy 4D-ben megnézhetem a kicsit, na hát erre 10 másodpercet hagyott, mert mondta, hogy ennek nincs semmi értelme, mivel nem látszik az arca. Tudjátok, egy anyának minden érdekes, nekem nem az arca volt a lényeg, csak szerettem volna látni, hogy, hogy lakik odabent. Ennyit.

Egy alig valamit mutató képet kaptam fekete-fehérben, és már zárult is az ajtó egyenesen az orrom előtt.

Szóval hurrá egészséges! És nagyon boldog vagyok, hogy kisfiú! - csak alig tudtam megélni a dolgot. Egy ilyen megtörtént pillanat volt az egész, amint egy filmen nézem magam. Nagyon furcsa érzés. És ezt azóta is érzem, ha arra a napra gondolok. Persze ez mind lényegtelen. Mert a legfontosabb az, hogy minden legyen rendben! De azért a mai világban, súlyos pénzért, egy nagyon picit azért többet vár az ember.