Egy gyerek betegségével szembenézni sosem könnyű, főleg ha még nem igen találkoztunk vele anyaként. Szerintem, a gyerekünket a betegség szempontjából épp úgy meg kell ismernünk, és megtapasztalnunk, mint bármi mást a kezdetekről fogva. Például lázasodó típus-e? Vagy, hogy hányós-e, vagy mit tudom én, tengernyi dolgot.

És, ami a legdurvább az egészben, hogy minderre úgy kell felkészülnünk, hogy még azt sem tudjuk, hogy mire számíthatunk, és megannyiszor információhiányban szenvedünk, hogy egyáltalán mit is tehetünk esetünkben hányás idején. Patrik egyszer hányt annak idején baba korában valamikor, akkor sugárban szó szerint sugárban visszajött az egész tápszer, amit abban a másodpercben fejezett be. Rettenetesen megijedtem. Akkor olyan fél éves lehetett. Nem aludtam semmit, és száraz szemekkel, pislogás nélkül figyeltem egész éjszaka, (mert, ugye mikor máskor történt volna a baj), hogy ha megint megtörténik ugorhassak segíteni. De szerencsére nem volt többet baj, és hamar túl tettük magunkat a történteken. Egy darabig nem fogadta el a cumisüveget ezután, de aztán szépen lassan elsimultak a dolgok.

De ezúttal máshogy volt...

Nem volt ilyen szerencsém. És, haragszom is magamra. Mostanában kevés híradót nézek, ennek több oka is van, az egyik az az, hogy akkor nekünk már megy az esti rutin, és nem érek rá tévézgetni. De valamiért akkor csütörtökön pont elkaptam egy hírt, hogy mennyire veszélyes az idei influenza. Persze tudom, minden évben az, de valahogy én sosem paráztam rá ezekre a dolgokra, annyira, és lehet, hogy ezzel tettem jót. Mert szépen elültették a bogarat a fülembe, hogy innentől még a saját kilincsünket se merjem megfogni, vagy végünk van.

Igen ám, de én Patriknak már egy vagy két hete ígérgettem a baba-mama klubot, úgyhogy tekintve a borongós, kissé hasznavehetetlen időjárást mondtam, hogy oké holnap már tényleg elmegyünk. Igyekszem betartani a szavam, és bár borzalmas éjszakánk volt, csak elmentünk. Pedig még az odavezető úton mondtam is a barátnőmnek, hogy nem tudom jó ötlet-e. Mert pont tegnap hallottam, hogy gázos most az influenza.

De, amit én megígérek azt betartom, és elmentünk...

Mondanom sem kell, hogy a játszószoba közepén egy nagyon köhögő gyerek volt, aki miatt több anyuka is haza ment. Illetve szóltunk a vezetőnek, hogy intézkedjen, mert ez így nem oké. Az  igazán önző anyuka, pedig csak annyi mondott, hogy túl meleg van itt, és a gyerek azért köhög. Nem kellett hozzá doktori cím, hogy lássuk, az a kisfiú borzalmasan rosszul van.

Próbáltuk kerülni, tök máshol játszani, és persze még az sem biztos, hogy tőle, de szinte teljesen biztos, hogy ott elkaptuk a rettegett hányós-hasmenős influenzát.

Először Patrik lett rosszul, aztán Norbi, és végül én is. Borzalmas éjszakánk volt, ahol Patrik több, mint ötször hányt. Először csak egy tüsszentés szerű hangot hallottam az éjszaka közepén. Az is csoda, hogy meghallottam, de éreztem, hogy baj van. Szegény eláztatott mindent maga körül. Ekkor még reménykedtem benne, hogy megint megússzuk ennyivel, de a kimerülésig nem maradt abba a dolog. Itatni sem tudtuk mert az utolsó cseppig minden távozott. És megint csak rettenetesen meg voltam ijedve. Szombat éjjel volt.

A mi háziorvosunk az a fajta, aki szinte csak rendelési időben válaszol, vagy veszi fel a telefonját, és ilyenkor csak az ügyeletre számíthatunk. Akiket reggel fel is hívtam, hogy mit csináljak. Ahol elmondták, hogy náluk nincsen hely, hívjak fel egy másik helyet, vagy menjünk be egy ügyeletes rendelőbe, ahonnan tovább utalnak oda ahol van hely. Borzalom már ez a sorozat is. Mindezt végig kellett volna kocsikázni egy hányós kisfiúval, azért, hogy hétvégére bekerüljünk egy kórházba, ahol valószínűleg más vírusokon kívül sok jót nem kapunk majd.

Gondoljatok bele mekkora felelősséget éreztem a vállamon azzal, hogy mit csináljak. Ha beviszem akkor sem jó, viszont, ha itthon marad akkor vajon el tudom látni? Meg tudom itatni elégszer? Nem fogok bepánikolni, mikor sorra jön a baj megint? De tudtam, hogy be fogok. Szóval tiszta fejjel kellett egy terv vasárnapra, és az elkövetkezendő napokra, de ezt a következő posztomban mesélem majd el.