Mindenkinek van egy szüléstörténete, mindenkié más, egyedi, bensőséges, gyönyörű, és szuperfájdalmas. Az enyém pedig nyilvánvalóan kitalált történet, a valósággal való egyezés csak a véletlen műve…
Szóval hamar eljött a reggel, bár állítólag a dokimnak több nője is épp vajúdott aznap éjjel, én nem emlékszem rá, hogy bejött volna hozzám. Egész éjjel CTG-n voltam, aztán reggel is. Hozzá teszem, hogy se vacsorát, se reggelit nem kaptam. Jóllehet nem is ettem volna. Rettegtem a beöntéstől, és már nagyjából két hete csak dinnyén éltem. Nem mondhatnám, hogy kicsattantam az energiától.
Az éjszakából már jól ismert szülésznővel kezdtem a napot, és a beöntéssel, ami egyébként az egészhez képest semmi. Kellemetlen a szituáció, de ezen kívül mindennap is sorba állnék, érte csak ne kelljen átélnem azt, ami ezután következett. Egy reggeli gyors zuhany után várt rám a szülőszoba, színes falak, otthonos környezet, sőt még a rádió is ment végig.
Rám kötötték az oxitocint infúzóban, ami egy olyan anyag, ami méhösszehúzódásokat okoz, és segít megindítani a szülést. Mert este semmi nem történt az égvilágon. Én már egy ideje a szülőágyon feküdtem, közben Norbi is megérkezett, és vártuk a nagy ismeretlent. Közben a dokim is befutott, mondta, hogy megnézett az éjjel, de aludtam. Nem is tudom, lehet… Aztán megnyugtatott, hogy a szülésznőnél jó kezekben leszek, aki már a reggeli műszakváltás után érkezett. Szóval egy új „segítőm” volt, nem az, akivel éjjel találkoztam. Hozzá tette, hogy addig nyugodt lehetek, amíg keveset látom őt (mármint a doktor urat), mert az azt jelenti, hogy minden rendben van.
Ebben a kórházban szinte mindent a szülésznők csinálnak, csak a legvégén kapcsolódik be a doki a dolgokban. Szóval reggel nagyjából 7 órától lassan csöpögött le az oxitocinos infúzió, aztán egy idő múlva elkezdtem érezni, azt amit előző este a méhszájérlelő zselétől. Közben végig CTG-n voltam, folyamatosan figyelték Patrikot. Vagy figyeltük!? Mert időközben tele lett a szülészet, és ide-oda rohangált a szülésznő, a dokim is épp rendelt.
Tudjátok említettem korábban, hogy a doki terhes nőket vizsgálja az ambulancián, és közben, ha éppen szül valaki, akkor simán felmegy a szülőszobára, nyilván. Na, most fordult a kocka én voltam a szülőszobán, a doki meg alig volt ott. Jó nem gondoltam, hogy végig nézni, ahogy nyolc órát vajúdok, de azt hittem többször feljön hozzám.
A szülésznő ellenőrizte közben a méhszájamat, ami olyan volt, mint újkorában. Nem nyílt a méhszáj, ezért folyamatosan nyomták feljebb az oxitocint. Korábban nem tudtam, hogy fogok-e kérni érzéstelenítőt, gondoltam meglátjuk hogyan is bírom majd a dolgot, de nem volt ellenemre. A dokim még, annyit mondott, hogy: „Nem kell feleslegesen szenvedni, ha fáj, kérjen nyugodtan epidurált (EDA)”
Én egy darabig jól bírtam, és már majdnem azt hittem, hogy ezt valahogy kibírom EDA nélkül. Úgy voltam vele, ez lesz az aduászom, ha már tényleg nem bírom tovább. De a feltolt oxinak köszönhetően, egyre gyorsabban pörgött az infúzió, egyre rosszabbul lettem, és megkértem Norbit, hogy szóljon valakinek, segítsen rajtam. Nagyjából egy órányi várakozás után került rám a sor, amikor már a világomról nem tudtam.
Tényleg leírhatatlan fájdalom ez, aki arra számít, hogy egy kis mensi görccsel megússza, hát nem, irdatlan.
Vannak olyan emberek, akik szeretik, ha fogják a hajukat, ha hánynak, ha simogatják őket, ha épp rosszul vannak, na én nem ilyen vagyok. Sőt, engem akkor mindenki hagyjon békén. Nem olyan volt, mint a filmekben, hogy szorítottam Norbi kezét, amikor jött a fájás, pont fordítva, megkértem, hogy ameddig szenvedek, addig csak legyen mellettem, és amikor megpihenek, akkor öleljen. Nagyon jó segítségem volt, jó volt, hogy mellettem volt.
Félig álló, félig ülő helyzetben vártam a sorsomra, csak vizet tudtam inni, liftezett a gyomrom, pedig üres volt. Nyolc óra alatt, pedig ki kell mennie mosdóba az embernek, szóval a fájások között a saját lábamon az infúzióval a kezemben mentem WC-re. A kórház WC-jére, amit csak a szülészeten tartózkodók használnak (nővérek, páciensek, hozzátartozók). Jártányi erőm nem volt, én aki kínosan ügyelek az ilyen higiénia dolgokra, ahogy voltam ráhuppantam a WC-re és vártam, hogy fel tudjak állni, mert a fájások nincsenek tekintettel a szükségletekre.
Aztán már úgy éreztem a végét járom, pedig még a felénél sem tartottunk, amikor jött az aneszteziológus az érzéstelenítővel. Nem féltem az EDA-tól, nem tudtam, hogy milyen lehet. Oldalra kellett fordulnom, és megvártuk, amíg két fájás között leszek, akkor pedig: „Egy tűszúrást fog érezni a hátában, próbáljon ne mozogni”. Mivel háttal voltam, nem tudtam felkészülni a szúrásra, és ez egy természetes emberi reakció, hogy elrántjuk magunkat. Ennek ellenére harmadik alkalomra sikerült a szúrás, a hátamon végig vezetett csőben adagolták az érzéstelenítőt. „Amikor úgy érzi, hogy a fájásai egy tízes skálán ötös, és hetes között vannak, akkor már szóljon, és kapja a következő adagot”.
Az epidurált, egyébként a vajjúdás utolsó szakaszáig lehet használni tovább már ez sem hat. A tolófájásoknál már nem ér semmit, ez csak az eleje és a vége közötti időszak segítségére szolgál. Az első adag után valóban csökkent a fájdalom, és az első fájásokhoz hasonlóak lettek ismét, de nem sokáig. Hát, gondoltam, ha ez végig ilyen lesz, még az is lehet, hogy meg fogok szülni természetesen. Ugyanis közben a fájások ellenére nem tágultam, illetve nagyon lassan. Mikor legutoljára feljött a dokim, azt mondta: „Nem Afrikában vagyunk, hogy napokig vajúdjunk, délig nem történik változás, akkor megyünk a műtőbe”. Talán emlékeztek, hogy én császárral szerettem volna szülni mikor Patrikot négy kiló pluszosra saccolták. Néztem a perceket, és csak reménykedni tudtam, hogy nem változik semmi, és véget ér ez az egész gyötrelmes fájdalom.
Közben órák teltek el, persze elvesztem már abban, hogy mi miután jött, folyamatosan kértem az anesztestől az epidurált, aki mondta, hogy „Nagyon jól bírja, másoknak ennyi már hatni szokott, még egy utolsó utáni lórúgást kap, többet nem”.
Nem értem, ezen a ponton nekik tudniuk kellett volna, hogy a vége szakasz közeledik, hiszen nem használt az EDA. Elmaradt az a kellemes megkönnyebbülés, amit az első adag okozott. Ha ötöt nem kaptam egyet sem, de az is lehet, hogy többet. A képzeletbeli skálán pedig folyamatosan tízes elviselhetetlenségű volt a fájdalom, amit éreztem.
Mellettem folyamatosan, szült valaki, hallottam a hangokat, a sírást. Mi pedig kettesben voltunk Norbival a szülőszobánkban jó ideje nem jött senki. Órák óta egyedül voltunk a szobában, senki nem ellenőrizte a méhszájam. Gondolom úgy voltak vele, hogy - olyan lassan tágult, szarjuk le ebből ma itt nem lesz gyerek, természetesen biztos, hogy nem – közben pedig már többször elájultam, szó szerint elájultam a fájdalomtól, és már nem tudtam megszólalni sem. Aztán egyszercsak a semmiből hatalmába kerített valami, utolsó erő.
Csak úgy üvöltöttem, mint még életemben soha: „SEGÍTSÉÉÉÉG!”. Ez olyan volt, mint amire mindig is tanítottak gyerekként, hogy soha, de soha játékból se kiabáljam ezt, csak tényleg hogyha baj van. BAJ VOLT! Azt hittem, hogy meg fogok halni, és ez nem csak egy szó fordulat. Tényleg azt hittem, ott vagyok egyedül, orvosi segítség nélkül egy kórteremben, ahol nincsen senki sem. Mindenki más szülésénél volt, mi pedig Norbival egyedül, én pedig már nem voltam magamnál. Hiába kiabáltam nem jöttek! Minden sötét lett, nem hallottam semmit a körülöttem lévő dolgokból, én egyszerűen akkor valahol máshol voltam.
Hogy mi történt ezután, azt a következő fejezetben mesélem el!
( A kép még előző éjjel készült, a zselé feltétele előtt)
( A kép még előző éjjel készült, a zselé feltétele előtt)
