Gondolom sokan elgondolkoztatok azon, hogy mi is fog történni azokon a napokon, amikor kórházban kell lenni a baba születése után. Mielőtt szültem volna, rosszul voltam az egésztől, hogy nem szeretnék bent lenni, hanem itthon. Ráadásul bent egyedül vagyok Norbi nélkül...stb. De, hogy mi is volt ott valójában? Elmesélem nektek az én történetem.

Kettőkor világra hoztam Patrikot. Majd megvizsgálták, megmérték a hosszát,a  súlyát, felöltöztették. Közben elláttak engem is, pontosabban összevarrtak. Aztán volt két óránk hármasban Norbival és a picivel. Igaz ez még a szülőszobán történt.

Mikor letelt az "Aranyóra", (amikor hármasban lehettünk) ami ugye itt két óra volt, azután Patrikot levitték a csecsemőosztályra, aztán értem jött egy műtős fiú át tett egy gurulós ágyra, amin letoltak a kórházi szobába, ahol a következő három napot töltöttük. Végig a látogató folyosón egészen a majomketrecig, amiben a következő napokat töltöttük.

Azért hívom így, mert egy szűk látogatófolyosóra nyílt minden frissen szült nő szobájának üveges oldala, a másik pedig az étkező, és a csecsemőosztály felé. Tehát hivatalosan senkivel nem érintkezhettünk, legalábbis a babákat csak az üvegablakon át mutathattuk meg. Itt nem volt külön egy terem mint a filmekben, ahol egyszerre meg lehetett nézni minden kisbabát valami ablakon keresztül. Hanem maga a szobák fala volt üveges, illetve egy függöny volt rajta, ha épp olyan volt a szituáció, akkor el lehetett húzni a látogatók elől.

Szóval valójában csak mi mehettünk volna ki, azért megoldottuk, hogy az apukák mégis megfogják a piciket. Sok kézfertőtlenítő fogyott az tény. Ráadásul csak két óra volt mindössze a látogatási idő, én ezt úgy oldottam meg, hogy egy óra apáé, vagyis Norbié, a maradék egy órában pedig a szűk családnak engedtem, hogy jöjjenek. Bár szívesen jöttek volna barátok is, de ebben a két órában nem igazán volt ennek itt helye. A pihenésre is nagy szükség volt, és a hosszas szoptatások miatt nem igazán jutott idő kicsit szusszanni, hát még, ha folyton jött volna valaki.

Ebben a  kórházban az a protokoll, hogy az első este vigyáznak a csecsemősök a kisbabákra, de a második nap reggelétől, a mi dolgunk minden. Kivéve a fürdetések, és átöltöztetés, ezt megcsinálták a nővérek. Persze elmehettünk bármikor a kicsikhez, és odahozhattuk magunkhoz őket.
Igaz, én erre nem voltam képes az első nap, mert a sok érzéstelenítőtől nagyon szédültem, fájt a fejem, és nem tudtam felállni, de még ülni sem sajnos. Így én az első nap viszonylag kevés időt töltöttem Patrikkal, bármennyire is szerettem volna többet. Neki így volt biztonságosabb.

Hogy őszinte legyek ez a három kórházi nap teljesen összefolyik nekem, annyi minden történt. De egyébként az a lényeg, hogy vannak az osztályos nővérek, akik kizárólag az anyukákkal foglalkoznak, és vannak a csecsemősök, akik kizárólag a kisbabákkal. És, nem igen szeretik, ha a kettőt összekeverik a bent lévők, erre a Wc-ben is felhívták a figyelmet, egy tájékoztatón.

Tehát első nap estefele szerettem volna lefürdeni, igaz a szülés után nagyjából megtisztítják az embert odalent, de hogy konkrét legyek leöntöttek egy lavór vízzel, szárazra töröltek, és ez volt a fürdés, vagy mi. Szóval estefele megpróbáltam annyi erőt gyűjteni, hogy el tudjak menni legalább egy valamennyire rendbe tenni magam. Ehhez egy nővér segítségét kértem. Aki mondta, hogy üljek le a sámlira és úgy zuhanyozzak. Kicsit hezitáltam, hiszen meztelenül, egy ismeretlen kórházi izére ki akar leülni!? De a nővér győzködött, hogy üljek csak le, és az erőm is elfogyott szóval így is lett.

Végül nem kaptam el semmit, és végre a nyári nagy melegben fel is frissültem. Utána némileg újult erővel próbáltam szoptatni Patrikot. Kértem, hogy hozzák oda nekem, mert én képtelen voltam néhány méterrel arrébb sétálni érte. Ekkora már lefürdették, és a saját kis ruhájába öltöztették.

A három nap során megmutatták nekünk, hogy kell pelenkázni a babákat, öltöztetni, és néhány alapvető tudnivalóval láttak el minket. Jött hozzánk védőnő is, ő volt a legaranyosabb egyébként, aki minden kérdésünkre igyekezett választ adni, amire esetleg a csecsemősöktől nem kaptunk. Legyen szó a szoptatásról, vagy a baba ellátásáról.

Jöttek még promóciós csomagokkal hozzánk, amiben volt mindenféle prospektus arról, hogy miket is vegyünk majd a babáknak. Nyilván.

A babákat különböző vizsgálatokra vitték, például hallás, és egyéb általános vizsgálatok. Illetve oltást is kaptak, már a kórházban, több alkalommal is.

Közben, ha volt fogadott orvosunk akkor az napi egyszer jó esetben ránk nézett, hogy minden rendben van-e. De innentől kezdve igazából egyet kérdezgettek örökké, hogy pisilni-kakilni tudtunk-e. Na, hát ez a legnehezebb kérdés szülés után, főleg ha még frusztrálják is vele az embert. Az idősebb nővérek a beöntéssel fenyegettek egyfolytában, ami szülés után, úgy hogy alul mindened fáj, és még mosakodni is alig mersz jóformán, na úgy nem buli. Még a gondolata is fáj.

A fiatalabbak sokkal kedvesebben, és lazábban kezelték a dolgokat, mondták, hogy ne törődjünk vele, majd jön magától, pihenjünk, amíg tudunk. A kórházban még van némi segítségünk, otthon már nem lesz, persze itt a babákra céloztak.

Hárman voltunk egy szobában, nekünk egyébként szerencsénk volt, mert mind a hárman nagyjából egy korosztály voltunk, és jól elbeszélgettünk egész nap. De az esték, na azok igazán nehezek voltak, ha épp nem a mi kisbabánk sírt, akkor valamelyik szobatársunké, vagy más szobákból. Épp nyári frontok jöttek mentek. Napközben 600 fok, este zuhogó eső volt, és közben fullon volt a csecsemőosztály. Mikor hazajöttem a kórházból, még akkor is azt hallottam, hogy sírnak a babák, annyira egyszerűen belement az ember tudatalattijába.

Soha nem éreztem még ilyen fáradtnak magam, mint az elején annyi élmény, és semmi alvás, és közben a fájdalom is ott van, és legújabb barátunk az aggodalom úgyszintén.

A hazamenetel feltétele az volt, hogy a baba nem veszíthet több, mint 10%-ot a testsúlyából, és hogy megeszik 10 ml anyatejet, és hogy nem túl sárga. Ha ezek megvoltak, a kórház gyerekorvosa rendeben talált mindent, akkor mehettünk csak haza a kisbabák oltási könyvével, és a zárójelentésekkel együtt. Ja igen, meg persze ha, mi anyáék, el tudtunk menni Wc-re.

Azt is elmondták, hogyha innentől bármi gondunk akad, akkor azt a körzeti gyerek kórházban tudjuk elintézni, innentől a kórháznak, ahol szültünk nincs intézni valója sem a babákkal, sem velünk kapcsolatban. Ez egyébként elég ijesztő volt, és mivel nekem a szoptatás egyáltalán nem ment, ezért azon gondolkoztam, hogy önszántamból maradok, annak ellenére, hogy az elején ha tehettem volna egyből hazamentem volna.

Tudom, hogy ez most nagy divat, hogy azt akarják elérni, hogy egy nap után hazamehessen az anyák, és a babák, de szerintem azért van értelme bent lenni, még akkor is, ha többet várna az ember. Már csak a tudat miatt is, hogy ott a segítség, ha baj van!

Bár kettős érzések voltak bennem. Mindennek ellenére, úgy érzetem, hogy valamit még kellene velem csinálniuk, hogy legyen tejem, közben pedig azt hiszem a csecsemősök úgy gondolták, hogy ők elmondták, hogy kell szoptatni most már csak rajtam áll a dolog. Közben pedig Patrik lassan három napja nem evett semmit.  De erről majd legközelebb...