Mostanában nosztalgikus hangulatban vagyok, sokszor átfutom a terhes fotóimat, és úgy érzem, hogy nézném még, még, még, hogy milyen is voltam. Hogy mekkora csoda a gyermekáldás, bele nem fér a fejembe a mai napig! Van néhány fotóm, de miután a mérlegem 100 kilóig mér, és már időtlen idők óta betűket mutatott (ERR. = ERROR) számok helyett, már felhagytam a fotózkodással, már magamnak sem csináltam, nem akartam látni, amit a tükör kendőzetlenül elémtárt. Ennek ellenére most nagyon nézném, a megváltozott testem, a gyermekemnek kiszolgáltatott önmagamat.
Szóval néhány kép azért emlékeztet az utolsó időszakra. Hogy miért ugrunk vissza ennyire az időben? Mert Patrik két hét múlva 28-án egy éves lesz. És szeretném újraélni a pillanatot! Szeretnék majd a lehető legpontosabban emlékezni, ha ezeket a sorokat újra olvasom valamikor, évek múltán. És majd ha ezt megírtam vissza olvasom a friss emlékeimet a szülésemről, de most megosztom veletek az érzéseimet így egy év távlatából is.
Óriási hasam volt, de tényleg óriási. Talán a hatalmas súlyomat optikailag egyensúlyozta a hatalmas hasam, amire ma már csak az elhalványodott striáim emlékeztetnek. Érdekes, szeretem őket. Nem zavarnak, ez egyfajta tetoválásként emlékezetet a múltra. Erre a nehéz időszakra, aminek egy csoda a vége, ez kétségtelen.
Szóval 2017. június 14-e van. Huszonkettedikére vagyok kiírva, már nagyon várom a napot, de közben félek is. Honnan fogom tudni, hogy eljön az idő? Olyan melegem van, és annyira nehéz felülni, felállni, óriási a túlsúlyom, és ebből 10 kiló víz volt, már tudom. Néha elfog a sírás esténként, félek az ismeretlentől, de már annyira szeretném, hogy a karomban tarthassam Patrikot, és hogy vége legyen ennek. Nehéz vagyok magamnak, de én is tehetek róla. Utálok minden kakaóscsigát, amit megettem. Gyűlölöm, hogy nem tudtam tartani magam ahhoz, amit elképzeltem. A hormonjaim győztek az akaratom felett. Már tudatosabb vagyok! Láttam, hogy mi történt velem, hogy a testem eluralkodott rajtam.
Minden héten megyek CTG-re, rettegek, hogy megint benn tartanak. Ugyanis egyszer a terhesség felénél 3 napra befektettek a kórházba, sőt saját felelősségemre jöttem haza, ha rajtuk múlik még maradok.De meddig? A terhességem végéig!? Igen ez valószínű, persze ennek sem a túlféltés volt az oka, hanem a kórházi büdzsét akarták kiegészíteni belőle, de nem engedtem. Együtt lélegeztem Patrikkal, tudtam, otthon a helyünk.
De ez régen volt. Most épp a padon ülök, és nézem, hogy hogy edz Norbi. Már mást nem tudok csinálni, csak kiülök egy padra, és várom, hogy teljen az idő. Akkoriban még nem ültem volna ki egyedül, pedig kellett volna! Úgy tudom, hogy nyolc nap múlva a kezemben tarthatom a fiúnkat. De igazából lehet, hogy még ma? Ki tudja. A doki szerint hamarabb jön, már látszik a számon, duzzadt. Már lenn van a hasam, és minden adott.
Hamarabb jön, és császárral hangzott a nem hivatalos orvosi jóslat.
Másokat vittek a vizsgálatokra, hogy nehogy bajuk legyen, nehogy útközben induljon be a szülés. Én nem akartam, engem nem kellett. Jól voltam, nagyokat sétáltam a vizsgálatok után a Városligetben. Vártam, hogy múljon az idő, hogy kiszellőztessem a fejem. Készültem. De nem jött, nem akart jönni még. Nem akart mozogni a vizsgálatokon, de éjjel hát persze, hogyne. Igazi kis izgága kisfiú lesz, már akkor tudtam. Ma sem alszik este 11-nél hamarabb. De reggel 8-kor még ágyban van, hogy is mozgott volna a CTG-n? Ma sem értem miért várták, hogy egy ösztönös kis lélek, majd egy cukros kólától, meg Mars csokitól táncra perdül. Nem voltak ezek jók másra, minthogy az utolsó kilóimat is magamra cuppantottam, ezeket speciel orvosi "jó" tanácsra. Tenném-e ma is? Dehogy tenném!
Szóval a sokat látott orvosi szem szerint bármikor érkezhet, napjaink vannak egy testben, de nem egy két napom volt, nem is 8 nap volt hátra, hanem 14! Még két hetünk volt együtt, nagyon nagyon hosszú két hetünk! Egy lassan kockáról kockára ugráló két hetünk. És egy dátum a noteszemben június 28, Patrik!
