Akárhogy próbáltam lapozgatni a naptáram elfogytak a hetek, nem ragadtak össze a lapok, ma bizony szülni fogok. orvosi parancsszóra. Nem vagyok az a spirituális alkat, sőt egyszerűen annyira nehézkes volt nekem az utolsó időszak, hogy bár inkább természetesen szerettem volna szülni, már mindent bevetettem, hogy legyek időzített császáros. Tudtam azzal "spórolok" egy-két hetet. A ránk szabott idő pedig már úgyis letelt!

De az orvosom hajthatatlan volt. Pedig volt mire alapoznom a kéréseimet (aki érti, érti). Szóval nem is értem a pontos okát, hogy miért nem császározott meg, amikor egyébként ő maga is úgy ítélte meg, hogy én császárral fogok szülni várhatóan. De nem volt mit tenni azt tudtam, hogy 27-én be kell feküdnöm a Honvédba, és hogy onnan már biztosan hármasban jövünk haza.

Nagyon fura érzés úgy szülni menni, hogy nézed az órád, hogy mikor mész. Mit gondoltok aznap mit tudnátok csinálni? Este 7-re kellett bemennem. Gondoltam, hogy leírom, hogy mi volt aznap. De nem emlékszem arra a napra, semmire. Szerintem önkívületi állapotban voltam, csak arra emlékszem, hogy nagyon lassan ment az idő. Tudjátok, valahogy úgy voltam vele, hogy essünk túl a rossz részen, és jöhet a babás élet, amit már olyan régóta úgy, de úgy vártam. Én nem olvastam szülésre felkészítő könyveket, én akartam érezni, hogy mit érzek, nem akartam, hogy a számba adjanak gondolatokat, érzéseket, nekem nem is lehet.

Szóval úgy volt, hogy aznap megcsinálom egy ismerősöm körmét, aztán koppra indulásra lettem volna meg vele, szóval aznap lemondtam. Mit gondoltam, hogy nyugodtan fogok itt reszelgetni? Nem is értem, de végülis csak szülni megyek... "CSAK"! Szóval helyette megfürödtem, hajat mostam. Annyi olyan képet láttam Facebookon amikor a szülőágyról posztolnak izzadt, kócos hajjal. Na - gondoltam, én aztán nem leszek ilyen, ki tudja milyen lesz ez az egész. Bár annak ellenére, hogy a blogot már akkoriban is írtam nem vagyok olyan típus, aki az intim pillanatokat megosztja. A szülőágy pont ilyen intim.

Aztán, pedig kiderült nem vagyok olyan állapotban, mint aki bármit is megtudna osztani.

De ne sürgessünk az időt! Szépen összekészítettem mindent, ja igen eszembe jutott aznap takarítottam, hogy a kicsi a lehető legszebb helyre érkezzen meg. Norbinak pedig megfőztem előre három napra, amíg én a kórházban vagyok, minden legyen zavartalan.

Tudjátok ez egy kicsit olyan is volt, hogy mi van ha velem történik valami?

Nem sokat tudtam még a gyereknevelésről, de azt amit igen, meg akartam osztani Norbival. Kapott tőlem egy levelet, amit csak Patrik születése után bonthatott ki. És egy meglepetés is várta. Ezen kívül pedig kikészítettem még ruhákat magamnak, ha kevés lenne a kórházi csomagomban lévő majd tudja mit szeretnék bentre. Illetve a baba dolgait is összeraktam, ugyanis csak akkor lehet kiváltani a kisbaba receptjeit, ha már megszületett. Elég béna megoldás, ezzel nem lehet előre készülni. Ugyanígy azokat a dolgokat, amikben majd szeretném, ha hazahoznánk.

Nagyon nehéz volt aznap a szívem, rendre összeszorult, amiben a félelem is benne volt. De nem csak attól féltem, hogy fájni fog. Mennyire fájhat az, ami nem hasonlítható semmihez? Hogy tud erre készülni egy ember? Nem tudjuk elképzelni az elképzelhetetlent. Csak várunk, várunk mind addig míg el nem jön a pillanat. Olyan családban nőttem fel, ahol szülész-nőgyógyász az egyik nagypapa. Sokminden eszembe jutott aznap. Már kislánykoromban hallottam ezt a mondatot:

Az biztos, hogy ketten mennek, de az egyáltalán nem egyértelmű, hogy ketten is jönnek ki!

Még mindig kiráz a hideg, ha erre gondolok. Egy mondat, amiben minden lehetőség benne van. Kegyetlen! Azt hiszem, hogy csak meg akartak óvni valamitől mindig is. Mert aki ott áll az ágy másik végén fehér köpenyben, az a valaki már tapasztaltabb, sokat látott már. Akkoriban mikor szülni mentem talán nem is jutott eszembe, hiszen haragudtam az ilyesfajta sorokért, bár tudom nem bántani akartak. Sajnos a szóban forgó nagypapám már nem is élhette meg, hogy szülök, pedig mekkora megkönnyebbülés lehetett volna rá bízni magam. De visszatérve eleget hallottam ezt a mondatot kislányként, mit mondjak nem lehet nem megjegyezni. Motoszkált bennem, de mindig elhallgattattam. "SSSSSH, miért emlékszem erre egyáltalán!?" - ostoroztam magam.

Most, hogy ezt írom emlékszem a nagyszüleimnél töltött délutánokra. Nagypapám mindig ebédre jött haza, ha tehette, nagymamám pedig mindig várta, mindig megkérdezte milyen napja volt. Emlékszem egy két olyan napra, amikor komoran ült, egy mondattal elintézte a dolgot, nem akart beszélni. Nem akarta, hogy lássuk elgyengült. Még abban a korban nevelkedett, amikor a családfőnek, a család fejének nem illet kimutatni, ha olykor olykor elgyengült. Sokat nem értettem abból, amit beszéltek, de a gyerek tudja, hogy mi történik. Én is tudtam, aznap elvesztettünk valakit, vagy valakiket!?

Nem éltem álomvilágban! Valahol hátul az elnyomott érzéseim között ott volt, a haláltól való félelem. De ezt nem mondhattam ki akkor, nem érezhettem át. Próbáltam hidegen kezelni ezt az érzést, mintha nem is lett volna...

Aztán ott a szülőágyon azt hittem mégis megtörténik. Minden elsötétült a kiabálásomon kívül nem voltak zajok körülöttem...