Tehát midnenféle rémisztő érzés kavargott bennem, persze vártam, hogy láthassam Patrikot. De azt hiszem, hogy a félelem az előrébb volt, mint a pozitív érzések, akkor abban a pillanatban. Emlékeztek amikor először mentetek nőgyógyászhoz? Olyasmi volt az érzés bennem, ugyan már annyi vizsgálat után nem igazán érintett meg, hogy ennyien láthatnak, úgy ahogy vagyok... de mégis egy ismeretlen helyzet, amin csak túl akarsz esni. Szerintem hazudik aki úgy megy szülni először, bármennyi elvont könyvet is olvasott, hogy a felhők között szaladgálnak a kisbabájukkal aztán hopp hopp hull a hó, és kinn van a kis cuki.

Érdekes, hogy mennyire elszáll az emberből ez a szégyenérzet. Ott vagy kiterítve kiszolgáltatottan, és már nem számolod, hogy hány ember ért hozzád, éjszakások, nappalosok váltották egymást, egyik orvos, másik orvos. Belépőjegy helyett, már bérletet árulhattam volna a betekintésért... Teljesen feleslegesen fektettek be egy nappal hamarabb egyébként. A kórház három nap alatt nem kap pénzt, ennyit minimum benn kell tölteni, meg ki tudja, mi célja volt ennek. Szóval elindultunk a  kis pakkunkkal

2017. június 27. 19:00, szülőszoba

Taxival mentünk Norbi dolgozott aznap, mondtam neki, hogy feleslegesen maradna itthon, azért, hogy nézzük egymást. Mindenem össze volt már készítve, még kispárnát is vittem! Ennek az egynek tényleg volt értelme, ugyanis a szülőszobán nem adnak, szóval a szülés nem olyan pikkpakk dolog nem mindegy, hogy egy deszkán fekszel-e. Legalábbis egy darabig, aztán már teljesen lényegtelenné válik minden.

Ott ültünk, egy retró váróteremben, a babzsákfotel amivel a  szülőszoba látogatáson kecsegtettek kiderült a nővéreké, nem mintha le akartam volna ülni rájuk. De komolyan, ezzel kábítják az embert, mi értelme van ennek egyáltalán? Aztán egyszer csak 21:00 tájékában velem is foglalkozni kezdtek, kaptam egy ágyat, méhszájérlelő zselét, amitől vagy beindul a szülés két órán belül, vagy csak annyit érzel, mint szex után, fürdés előtt. Hát még csak 27-ét írunk, szóval szerintem kitaláltátok már mennyit ért ez az ákombákom.

Bár a szülés után, a babamama szobába nem jöhet be civil (tehát Norbi sem) a szülőszoba az a hely, ahol ott lehet egész éjjel, igaz egy kis sámlin, de ott lehet. Megnyugtató volt a gondolat, aztán 23:00 tájékán mégis eltanácsolták, nem is küldték, de erősen javasolták, hogy menjen haza. Reggel szülünk már valószínű, ha mégsem akkor meg hívják - igazán megnyugtató gondoltam.

Egész éjjel pittyegett rajtam a CTG, nem akartam, hogy ne legyen itt. Aztán úgy voltam vele, hogy annyi mindent kibírtam már eddig a terhesség kapcsán, csak kibírom ezt is. De egy óriási kékledes óra velem szemben nem hazudott, pontosan mutatta a nem múló időt. Aztán amikor végre elnyomott az álom, újra jöttek vizsgálgattak, forgatgattak. Néha fájt a hasam picit, egy két "auu" elhagyta a számat. De ott tudták, amíg ennyi a reakcióm, addig nekik nincs dolguk. Most már én is tudom, amikor lepleztem, hogy mennyire fáj, valójában még nem is fájt. Basszus!

Hamar eljött a reggel, valójában nem aludtam. Az orvosom állítólag rám nézett egyszer éjjel, de én erre nem emlékszem. Mivel ébren voltam szinte végig lehet, hogy tényleg "RÁM NÉZETT", én meg háttal voltam. Hogy tudjak úgy aludni, hogy rettegek a rám leselkedő beöntéstől, a szüléstől meg mindentől!? Hogy is aludhattam volna igazán, lehet, hogy elbóbiskoltam párszor az izgalom okozta kimerültségtől, de aludni, ugyan...

2017. június 28, reggel 5:30.

Fél 6 volt! Hosszú volt az éjszaka, de korán érkezett a reggel. Se vacsorával, se reggelivel nem kínáltak. Volt nálam ez az, de egy falat sem ment volna le a torkomon. Tudtam, hogy elérkezett az idő, ez a rémisztő ismeretlen megtörténik. Persze csináltam amit mondtak, mit is tehettem volna még mást? Itt nem volt opció, meg "menjen előbb a másik". "Barna Fanni, ébresztő, mehet a beöntésre, aztán mosakodni". Jézusom, csak csoszogtam oda a "beöntő szobába", mintha a kivégzésemre mennék. 

Bár ezt korábban is írtam, de tényleg az volt a fejembe, hogy négykézláb leszek valami kezelőágyon, mint az amerikai vígjátékokban, egy pöttyös hátul masnira kötött köntösben, és jönnek vállig gumikesztyűben, és végem lesz. De sokkal diszkrétebb volt az egész, a lehető legdiszkrétebb, ennek ellenére nem nem nem, köszönöm, de nem szeretném többet, ha nem muszáj!

Mivel nem ettem semmit már napok óta, ezért számomra ez a beöntősdi inkább ilyen rituálé volt, aztán amikor ezen az egészen túlestem csak összepakoltam a  cuccaim, és már nem a szülőszoba várakozó szobájában feküdtem, hanem magán a szülőágyon. Szép volt a szülőszoba, de az egész kimenetelét a fal színe mit sem befolyásolta.

Feküdtem ott hálóingben, alul semmiben, rám kötve (az utólag rettegett) oxitocinnal, és vártam, kicsit fájt, gondoltam, hát mindig is erős voltam, ki fogom bírni, aztán eljött az, aminek nem kellett volna megtörténnie. Eljött az, amit nem történhetett volna meg egy kórházban. Az amit nagybetűkkel, kihangsúlyozva ígért meg nekem az orvosom:

EZ NEM AFRIKA! DE EZ BIZONY MAJDNEM AFRIKA VOLT!