Egy hatalmas kék ledes óra mutatta a nem múló időt. Csak feküdtem ott a sötét szobában, közben néha megszült valaki. De viszonylag csendes volt a szülőszoba. Norbival persze még búcsúzóul megígértettem, hogy tudom nagyon fáradt, de legyen vele a telefon, mert ma tényleg bármi megtörténhet. Valójában csak néhány órára ment haza. Mert reggel 6-kor rám kötik az oxitocint ez már ott állt a papíromon feketén fehéren. Akkor pedig ő ott lesz, megbeszéltük, és ott is volt! Pontosan!

Tudtam, tudtam, hogy pihennie kell a Norbinak, de a francba is nem akartam, hogy elmenjen mi várhat rám holnap? Mi? Minden nagyon csendes volt, most nem volt szobatársam, mint annak idején mikor terhesen bekerültem néhány napra. Akkor a szülőszobán végig beszélgettem valakivel akinek az arcát sem láttam soha a köztünk lévő paraván miatt. Most ez sem volt. Csak a kórterem üvegablakán elhúzott függönyön szűrődtek át a fények, és persze a rám kötött CTG pittyegett egész éjjel. Tudom, ide nem pihenni jövünk.

Aznap még csak egy kislány voltam, egy kislány, akinek végre valóra válik az álma, de az óra villogó fénye csak nem akart egyre közelebb, és közelebb hozni a holnaphoz. Végtelenül egyedül éreztem magam. Persze Norbi a legjobb szavakkal biztatott amivel lehetett: "Babi, Te mostmár sosem vagy egyedül" - mondtam és ez akkor a világot jelentette nekem! Könnyes szemekkel öleltem át a pocakom, és félelmekkel telve persze, de egyszercsak mire legközelebb kinyitottam a szemem reggel lett. A mi reggelünk, a mi nagy napunk. A hármunké!